Madame de Lafayette

Cléves hercegnõ

1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz

Gabo Kiadó

Klasszikus külföldi próza a 17.századi Franciaországban a regény nem számított komoly irodalomnak, noha tucatjával jelentek meg a kaland- és szerelmes regények. Madame de Lafayette érdeme, hogy Cléves hercegnő című regényével olyan új formát és nyelvet adott ennek a műfajnak, mellyel megújította. Művét a mai napig a francia irodalom legnagyobbjai közt tartják számon. A regény egy férjes asszony, Cléves hercegnő és egy daliás herceg, Nemours szerelmének története. A korabeli világ többnyire elnézően tekintett a házasságon kívüli kapcsolatokra, Cléves hercegnő viszont tiszteli férjét, és nem kívánja az őt mindenek felett imádó férfit megalázni egy titkos kapcsolat kiteljesítésével. Az udvari intrikák következtében mégis kiáltja férje bizalmatlanságit, mely elindítja a történet tragikus eseményeit. A történet hátterét adó - szerelmi bonyodalmakkal és hősiességgel teli - udvari élet rajza sokkal inkább jellemzi Madame de Lafayette korát, mint a regény egy századdal korábbi történeti idejét. 

Madame de Lafayette regénye, a Clèves hercegnő, úgy kezdődik, mint egy „társasági beszámoló” II. Henrik francia király udvaráról. Mintha csak a szerző elfelejtkezett volna arról – jegyezte meg egy korabeli kritikus – hogy regényt ír. Majd szinte észrevétlen megmozdul a beszámoló állóképe, megjelenik az udvarban egy új szépség, a regény hősnője: Chartres kisasszony s megindul érte a vetélkedés. Gáláns történetre számíthatunk hát? Nem, mert a hősnő a gáláns udvarban igazi szenvedélyeket kelt, s hamarosan be is evez a házasság révébe: Clèves herceg felesége lesz. Igen, de feltűnik az udvar legdaliásabb lovagja, a nők kedvence, Nemours herceg és szenvedélyesen beleszeret a fiatal hercegnébe. Szóval a szerelmi háromszögek ősregénye a Clèves hercegnő? Nem, mert véges-végig – hiába is várná az olvasó – nincs benne titkos vallomás, találka, vagy bonyodalmakat hozó beteljesülés. Sőt a szerelmesek – mert Clèves hercegné viszontszereti Nemourst-t – a nyílt vallomásig is csak akkor jutnak el, amikor a férj halála után, már mind a ketten szabadok. Úgy, hát akkor arról szól a regény, hogy a fényes ruha alatt is szenvedő emberi szív dobog? Ha a romantika vagy másfél századdal Madame de Lafayette után a rongyok takarta szív nagyságát zenghette, ennek is lehet némi létjogosultsága. A Courths-Mahlerek, a Marlittok őse hát a Princesse de Clèves? Nem és nem. Az írónő figyelmeztetésül, hogy sokkal magasabb igényekkel kell művéhez közeledni, ilyen lélektani megfigyelésekkel szövi át meg át regényének szövetét: „Barátok voltak, de az a tartózkodás, melyet hasonló vágyak okoznak” (mindketten szerelmesek hősnőnkbe) „nem engedte meg nekik, hogy kimagyarázkodjanak egymás között; és barátságuk elhidegült, mivel nem volt erejük, hogy őszintén beszéljenek egymással”. Vagy: a király, miután jogos féltékenységében szemrehányásokkal árasztotta el szeretőjét, Valentinois hercegnőt „mélyen lesújtva lakosztályába tért, de nem tudom, hogy Madame de Valentinois hűtlensége miatt szomorú-e, vagy talán inkább félelmében, hogy haragja nem tetszett a hercegnőnek”.

Kitetszik az idézetekből: méltatlan az írónőhöz ez a találgatás; a Clèves hercegnő, bármily kis könyv, az európai regény korai nagy remekművei közül való. Egy azóta teljesen elavult, letűnt regény-áradat közepén Madame de Lafayette egyszerre felfedezte – mégpedig műfajt-támasztóan –, hogy a megfigyelés a regény igazi anyaga, az önmegfigyelés és a mások megfigyelése. Ráhibázás volt, vagy az írónő természete, józan emberismerete diktálta így? Nagyon mindegy. Madame de Lafayette mindenesetre a szerelemről akart írni, a női szenvedély sorsáról, s hitelesen nem tudott róla másként. Mert a Clèves hercegnő írói szándék szerint persze hogy nemcsak egy mű: a lélektani regény megalapítása, hanem az első erőteljes női hang a szerelem jogáért lázadók kórusában, mely a francia irodalomban nagyon mélyről szól. XIV. Lajos kora, a gáláns kor, ehhez a kórushoz legföljebb annyit tett hozzá, hogy Corneille-jel és főként Racine-nal elutasította a galantériát: nem mellékutakon, hanem folttalan becsülettel kell a szív jogának érvényesülnie. De Madame de Lafayette, aki Corneille hanyatlása idején és Racine fénykorában írta a Clèves hercegnőt (1678-ban jelent meg a regény), némi szüfrazsett hajlammal rajtuk is túltett. Nem egészen áll az, amit a regény egyik magyar méltatója, Cs. Szabó László, szellemesen úgy fogalmazott, hogy a racine-i szerelemre borította rá a corneille-i férfibecsületet. Madame de Lafayette inkább oda konkludál: még a legnemesebb férfi-szenvedély sem érdemli meg az asszony áldozatos, nagy szerelmét. Az ő Clèves hercegnője nem vonakodva-engedő Xiména; a sértett Artemisz-gőg benne már a férfiúi nem ellen lázad. Se kitartás, se erény nem győzheti le a morális akadályokat s a velük párosult női gyanakvást. A regény végjelenete, Nemours és Clèves hercegnő első és egyben utolsó bizalmas beszélgetése világossá teszi, hogy Madame de Lafayette egy ellen-Cidet írt. A regény erkölcsi konfliktusa ugyanis, tagadhatatlan Cid-konfliktus. Corneille-nél Xiména apjának halála, itt a szerető férj halála áll a boldog beteljesülés útjába. Azt, az apát, a szerelmes Rodrigo párbajban ölte meg, ezt, a férjet – lélektani regényről lévén szó – a szenvedélyes és vigyázatlan Nemours akaratlanul a féltékenység kínjával pusztította el. Madame de Lafayette a végjelenetben, mikor Clèves hercegnővel összefoglaltatja szerelmük erkölcsi akadályait, egyenesen utal arra, hogy szemében ez a helyzet azonos a Cid-beli helyzettel: „Való igaz – mondja Nemours-nak a hercegnő – hogy ön okozta Clèves úr halálát, meggondolatlan viselkedése keltette benne azt a gyanút, amely aztán megölte; mintha kezével ölte volna meg”. „Érti ugye – folytatja még világosabbá téve a gondolatot –, hogy mit kéne tennem, ha ketten összekoccantak volna és ez a szerencsétlenség így következett volna be? Tudom, nem mindegy a világ szemében, de az én szememben a kettő: egy, mert tudom, hogy ön által halt meg és énmiattam”.

Keresztül léphet-e a szerelem ilyen erkölcsi akadályon? Corneille válasza igenlő, erénnyel, kitartással ki lehet engesztelni a megsértett morált. Madame de Lafayette válasza: nem. Ám tagadásának az indoka érdekesebb, mint maga a tagadás ténye. Clèves hercegnő érvelése kettős. Egy darabig Nemours-ral szemben, ha nem is szigorúbban, de hajlíthatatlanabbul Xiména kötelesség-érveit ismételgeti, a férfi könyörgésére azonban egyszerre csak így kiált fel: „De vajon a férfiak megőrzik-e szerelmüket a sírigtartó kötelékben? Remélhetek-e ily csodát egyedül az én kedvemért és szembenézhetek-e annak a szenvedélynek a megszűnésével, amely egész boldogságomat jelenti?” Nem, nem, Nemours széptevésre született, voltak a múltban és lesznek ezért a jövőben is szenvedélyei: boldogságuknak hát a féltékenység gyötrelmétől való félelem a gátja. Ennek a lélektani érvnek már semmi köze a corneille-i becsület-kódexhez; egy bonyolultabb, modernebb szerelem-eszmény zászlaját bontja itt ki Madame de Lafayette. S neki ez a fontosabb. Clèves hercegnő még azt is elismeri, hogy a kettő közül ez az erősebb érve. Ha a féltékenységtől való menekülés, a nyugalom-vágy nem élne benne, puszta erkölccsel nem tudna ellenállni. De a tűnő szerelemért nem lehet, nem érdemes ekkora morális terhet s hozzá ekkora félelmet magára venni. Marad tehát az erény és a boldogtalanság gőgje.

A regény utolsó pár mondata ezt a gőgöt igazolja. „Közben hosszú évek múltak, s az idő és a távolság valahogy csak enyhítette a herceg fájdalmát és szenvedélyét” – írja Madame de Lafayette. – „Madame de Clèves élete viszont, mely már nem soká tartott, valóságos tárhaza lett a hasonlíthatatlan erényeknek”. A Cid végszavával a rímelés világos. Csakhogy míg ott az idő és a távolság a morális konfliktus feloldódását helyezi kilátásba, itt ezzel szemben az egyik szerelmes bármily szenvedélyes, mégis csak megvigasztalódó, alacsonyabbrendű érzéseire utal. Hasonlíthatatlan erényekben csak a másik tündököl – a beteljesülés próbájára sosem bocsátott szenvedélyével.

Ezt a kesernyés, sértett érvelést – s azt, ami mögötte áll: az egész regényen végighúzódó lélektani realizmust – mint mondottuk, egy világ választja el Corneille-től. Madame de Lafayette ellen-Cidje hiába születik a klasszikus francia dráma fénykorában, hiába vesz át tőle tematikát, motívumokat, más alapon áll, mint a klasszikus dráma. A királyi udvar, a szereplők magas rangja ne tévesszen meg bennünket, Madame de Lafayette hősei, a corneille-i, racine-i hősökkel ellentétben nem formálják a történelmet: rangjuk ellenére már köznapi szereplői ők a szerelem és szenvedély drámájának. Sorsuk is máson fordul, egy medaillon eltűnésén, egy félreértésen, egy meglesett magaelengedett pillanaton. Egy új irodalmi korszak kezdődik velük: a köznapi élet, az intim köznapi valóság kora. Madame de Lafayette a letűnő korból magába szívta még a legjavát: a klasszikus dráma csodálatosan kimunkált lélektanát, melyet egy megbántott szív gyanakvó okosságával, páratlan megfigyelőképességével pótolt meg. S egy műfaj kulcsát felfedezve tette, az elemző észt, a megfigyelőképességet, a regény alapjává. Túllépve kortársain, így lett remekművével egy olyan regényfajta megalapítója, mely csak száz-százötven évvel az ő halála után termi meg hozzá méltó gyümölcseit.(PIM)

Részlet:

Belépett a lakba, és épp elmerült szépségében, amikor látta, hogy a fasoron át Cléves herceg és a hercegnő közeledik nagyszámú személyzet kíséretében. Mivel nem gondolt Cléves úr jelenlétére, akit a királynál hagyott, első meglepetésében elrejtőzött: a kertre nyíló szolbába ment, hogy onnan aztán az erdőbe jusson. De látva, hogy Madame de Cléves és férje a lak elé ül, a szolgák meg a parkban maradnak és, hogy csak a hercegi pár előtt juthatna ki az erdőbe, nem tudott ellenállni a vágynak, hogy láthassa a hercegnőt, sem pedig kíváncsiságának, hogy mit beszél férjével, akire féltékenyebb volt minden lehetséges vetélytársánál.

Hallotta, amint Cléves úr így szólt a feleségéhez:

- De hát miért is nem akar visszajönni Párizsba? Mi tartja vissza itt vidéken? Egy idő óta szereti a magányt s ez meglep de el is búsít, mivel elválaszt bennünket. Meg aztán szomorúbb is, mint máskor, attól tartok valami bánata van.

- Nincs semmi bajom – felelte a hölgy kissé zavarodott arccal -, de oly nagy tolongás van az udvarnál, és oly sok ember önnel, hogy testem-lelkem belefáradt s pihenésre vágyódik.

- Az ön korában nincs szükség pihenésre. Sem otthonában, sem az udvarnál nem kell kifárasztania magát, inkább attól kell tartanom, hogy tőlem akar távol maradni.

- Nagyon igazságtan, ha így gondolkodik rólam – felelte a hercegnő egyre növekvő zavarban -, de könyörgök, engedje, hogy itt maradjak. S boldoggá tenne, s örülnék, ha ön is maradna, de egyedül, s nem azzal a temérdek kísérettel, amely úgyszolván sosem hagyja el.

- Ó asszonyom – kiáltott Cléves úr -, látom arcán és szavaiból, hogy egyedül óhajt maradni; hogy miért, azt nem tudom, de nagyon kérem mondja el.

Még sokáig erősködött, de nem bírta beszédre feleségét; s miután védekezése, csak növelte férje kíváncsiságát a hercegnő végül is lesütötte szemét és halgatott; majd egyszerre férjére pillantott és megszólalt:

- Ne kényszerítsen – mondta neki -, hogy bevalljam, amit nem tudok bevallani, bár már többször is megkíséreltem. Csak arra gondoljon, hogy egy fiatalasszony ha uralkodni akar magán, sok kísértés övez az udvarnál.

- Hogy értsem asszonyom! – kiáltott Cléves úr. – Gondolni sem merek erre, nehogy ezzel is megsértsem.

Madame de Cléves nem felelt és hallgatása megerősítette férje gondolatait.

- Nem felel asszonyom, mondta, szóval mégsem tévedtem.

- Igen uram – felelte a hölgy férje lábaihoz vetve magát -, hallja hát vallomásomat, amelyet férj még sohasem hallott; de szándékom és magatartásom ártatlansága erőt ad nekem. Igen, vannak rá okaim, hogy messze kerüljem az udvart, s meneküljek a veszélyektől, amelyek a magam korabeli asszonyokat fenyegetik. (…) Bocsánatáért esedezem, ha elítélné érzelmeimet: de legalább a tetteimet soha nem lesz oka elítélni. Gondolja meg, hogy oly érzése kell ehhez a barátságnak és tiszteletnek, aminős sosem éreztek még férjjel szemben: vezessen és szánjon engem, s szeressen, ha még teheti.

- (…) Önnek kell engem szánnia, asszonyom. (…) Ön sokkal méltóbb a csodálatomra, mint bárki más ezen a földön”

1001 könyv, amit el kell olvasnod, mielőtt meghalsz

Gabo Kiadó

Kerekes Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com