Szupercivilizáció

C. Knight és Alan Butler

Gold Book Kiadó

Debrecen

Döbbenetes felfedezések egy mindeddig ismeretlen civilizációról, mely időben megelőzi az ókori egyiptomiakat, messzemenő következtetésekkel - egy jó csapat tolmácsolásában, melynek tagja a Hiram-kulcs című bestseller társszerzője.

Szilárd tények, melyek örökre megváltoztatják a történelmet.
- A brit szigetek kőkori emlékeinek építői a milliméter tízezred része pontosságáig meghatározott hosszúság-mértékegységet használtak.
- Ez az egység alapvető fontosságú a Nap, Hold és Föld szempontjából.
- Egy földi kör 366, és nem 360 fokból áll.
- A font és a pint ebből az őskori hosszúságegységből ered.
- A méter, gramm és liter már 4000 évvel azelőtt használatban volt, hogy a franciák kitalálták volna.
- Az órát, percet és másodpercet több mint két évezreddel Krisztus előtt fejlesztették ki, és a Hold mozgásaiból származik.
- Minél távolabbra követjük vissza a különböző mérési formákat az időben, annál inkább egy nagy rendszerré olvadnak össze.

Mielőtt részletesen megvizsgálnánk a különböző legendákat, tudnunk kell, hogy nem az egyiptomi piramisok az egyedüli építészeti rejtélyek, melyek az ősidőkből maradtak ránk, s melyek azt bizonyítják, hogy Platónnak igaza lehetett, amikor azt állította, hogy a régmúltban létezett a nagy pontosságot kívánó műszaki szakértelem. Elég, ha Dél-Amerika monumentális építményeire gondolunk, de akadnak példák bőségesen másfelé is.

Észak-Amerikában kőből készült védőfalak – amelyeknek építőkövei gyakran 1 tonnát nyomnak – találhatók Berkley-ben és az oaklandi hegyekben. A Monk’s Mound Cahokia közelében, Illinois-ban, 305 m hosszú, több mint 213 m széles, és még mindig 30,5 m magas. Vagy egy kőerődítmény Massie’s Creek közelében, Ohióban, amelynek 2 m szélesek a falai. Megmunkálásuk felületes és durva, de a bejárat köveit olyan intenzív hőnek vetették alá, hogy egybeolvadtak. 1931-ben Matthew W. Sterling, az Amerikai Etnológiai Hivatal vezetője egy gondosan megtervezett, harmonikusan elrendezett, 2,6 négyzetkilométeres földépítmény-együttest fedezett föl az Okecholbee-tó közelében, a floridai Evergladesben. Az építményhez tartozik egy 9 m magas és 76 m hosszú emelvény, amelyet matematikai pontossággal alakítottak ki.
Egy 1931-es légifelvételen a perui Nagy Fal romjai láthatók, amely egy meglepő kőépítmény, szélessége 3-5 m között változik, és hosszabb, mint 100 km. A fal mentén negyven erőd állt, néhányuk 60-90 méternyi szakaszon, falaik 4,5 m magasak és 1,5 m szélesek voltak.
Libanonban van egy olyan hatalmas kőkocka (becsült súlya 1000 tonna), amit a világ legnagyobb emelődaruja sem tudna fölemelni. Valamikor a történelem előtti időkben őseinknek nem okozott gondot, hogy felszállítsák egy fennsíkra.
Írországban, Newgrange-ben, egy a piramisoknál régebbi építmény része egy hatalmas, mesterséges kiképzésű domb, egy kőből rakott terem, melyet kőemlékek köre szegélyez – mindegyikük több tonnát nyom. Ez a műszaki tudományok csúcsteljesítményét jelenti, és Newgrange csak az egyik a három hasonló óriási domb közül, és a sok más kőépítmény közül, melyek a Boyne-völgyi komplexumot alkotják.
A Máltán, Britanniában, Franciaországban és más országokban található tömör kőemlékek egy olyan mérnöki hagyomány zálogát jelentik, amely a történelem előtti dőkig nyúlik vissza. Ezt a tradíciót a legrégebbi civilizációk hagyták örökül, és sehol sincsenek olyan világos nyomai, mint Egyiptomban. A nagyszabású templomépítmények Egyiptom kőfaragóinak leleményességéről tesznek tanúbizonyságot. Bár néhány épületet homokkőből emeltek, a legtöbb a jóval keményebb gránitból készült, amelyet sokkal nehezebb megmunkálni. A gránitot leginkább az obeliszkeknél használták, melyeken oly sok  Fáraó örökítette meg uralkodását. Ezek az óriási, égre mutató ujjak akár a 30 méteres magasságot is elérhették, és több száz tonnát is nyomhattak. Van egy befejezetlen obeliszk az aswani kőbányában, amelynek becsült súlya több mint 1000 tonna.
Az egyiptológusok azt állítják, többé-kevésbé tudják, hogyan faragták ki az obeliszkeket a sziklákból, ám elképzelésük sincs róla, hogyan tudták megmozdítani őket, hiszen az aswani befejezetlen obeliszket egyetlen mai gép sem tudná megmozdítani.

Létezett szuperfejlett kultúra az őskorban? Ha nem, akkor hogyan lehetséges, hogy a kőkorszaki Britannia feltehetőleg civilizálatlan népe olyan komplett mértékegységrendszer birtokában volt, mely a Naprendszer mélységes ismeretén alapult?

Az ember vadász-gyűjtögetőből városlakóvá fejlődésének története valaha kényelmesnek és kiszámíthatónak tűnt. Minden rendelkezésre álló bizonyíték a Közel-Kelet népének leleményessége által nagymértékben irányított töretlen társadalmi evolúció elfogadott képét támasztotta alá. De aztán, sok évtized elteltével, a mérnöki tudományok egy kiváló professzora, Alexander Thom meghökkentő kijelentést téve felbolygatta a régészet világát. Állítása szerint felfedezte, hogy a késő kőkor embere által hátrahagyott építmények olyan standard mértékegység használatával épültek, mely annyira precíz volt, hogy középértékét egy emberi hajszál szélességénél kisebb pontossággal meg tudja határozni. Az elképzelés, hogy a történelem előtti idők ezen egyszerű emberei ilyen pontosságot tudtak elérni, szemben állt a régészek többségének világképével. Nem meglepő, hogy Thom felfedezéseit, mint valami tévedést, szinte egyetemesen utasították el.

Thom professzor az általa felfedezett egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, de úgy halt meg (1985-ben), hogy nem tudta megmagyarázni, hogy az i. e. 3500 körüli megalitikus korszak, vagy késő kőkor embereit mi indította arra, hogy létrehozzanak egy ilyesfajta mértékegységet, vagy hogy hogyan lehettek képesek ilyen hihetetlen pontossággal folyamatosan reprodukálni azt.

Még ma is sok tízezrével állnak ilyen megalitikus építmények szerte a Brit-szigeteken és Európa nyugati peremvidékein. Kutatásunk kezdetben egyszerű volt: arra akartunk rájönni, hogy Thom valóban történelem előtti mértékegységet talált-e, vagy csak ellepte az adatok hatalmas tömege, melyeket különböző mérési helyszínekről gyűjtött Észak-Skócia szigeteitől egészen a Franciaország nyugati partjain levő Bretagne-ig. Úgy okoskodtunk, hogy ha Thom megalitikus yardját a képzelet szülte, akkor tartalom nélküli eszmének kell lennie, de ha valóban neolitikus mértékegység, akkor léteznie kell bizonyos fizikai valóságának, és tudományos módszerekkel reprodukál-hatónak kell lennie.

A tudás következményei

Nyomozásunk elvezetett bennünket az őskori mértékegység mögötti tudományhoz: most már be tudjuk mutatni mind matematikai eredetét, mind a Föld tömegét és forgását felhasználó reprodukciós módszerét. Thom megalitikus yardja pontos eredetének azonosítása közben azonban hamarosan rájöttünk, hogy az elveszett tudás virtuális kincseskamrája ajtaját is belöktük.

Megközelítésmódunk az volt, hogy bűnügyi technikákat alkalmazunk a régészetre az őskorból származó kultúrák során át (i. e. 3000 előtt) és az írott történelem legkorábbi időszakaiban (i. e. 3000 után). Úgy találtuk, hogy létezik egy a legrégebbi és legtisztább tudományos módszerrel kapcsolatban álló teljességgel azonosítható „DNS”, mely a legváratlanabb helyeken tűnik fel. Még a viszonylag modernnek hitt mértékegységekről, a fonttól és a pinttől a grammig és a literig, kiderült, hogy több ezer évesek, és a Naprendszer méreteihez kapcsolódnak.

Megpróbáltuk történetünket olyan rövidre és érthetőre fogni, amilyenre csak lehetséges. Csak alapszintű számtani tudás szükséges vizsgálatunk részletes nyomon követéséhez, tehát kérjük, legyen a keze ügyében a számológép, ha lépésről lépésre ellenőrizni akarja, amit találtunk. A további információk, gyakori kérdések és újabb fejlemények megtalálhatók honlapunkon: www.civilizationone.com.

Ha az emberi fejlődésről alkotott régi elképzelést, miszerint a tudatlan ősembertől a kifinomult városlakóig sima evolúciós út vezet, biztosnak érzi, készüljön fel a sokkra. A világ nem olyan, amilyennek hittük.

1. fejezet

A történelem nagy fala

Az írás feltalálása

Felejtsük el a kereket - az írás feltalálása volt az, ami a világot örökre megváltoztatta.

Az első kereket fazekaskorongnak használták, később illesztették tengelyre, hogy javítsák a mezőgazdasági és hadicélú szárazföldi közlekedés hatékonyságát. Nyilván segítette az élelmiszer termelését és eljutását a legrégibb várossá váló növekvő közösségekhez, de az emberek és áruk közlekedése még évezredekig főleg tengeri útvonalakon és belső vízi utakon maradt. Az írás feltalálása viszont azonnali hatást gyakorolt a kereskedelemre. A legkorábban létrejött dokumentumok némelyike hajók rakományjegyzékeivel és más kereskedelmi dokumentumokkal állt kapcsolatban. Holdnaptárak már i. e. 20 000-ben léteztek, de az „igazi” írás Sumerben és Egyiptomban fejlődött ki i. e. 3000 körül, rendkívüli gyorsasággal. Az információ mások becsületére és memóriára való támaszkodás nélküli rögzítésének képessége volt az, mely az emberiséget előrevitte abba a korba, melyet a civilizáció kezdeteként határoztunk meg, körülbelül i. e. 3200-ban.

Az első nagy kommunikációs áttörés közel kétmillió évvel korábban zajlott, mikor távoli ősünk, a Homo erectus a többi főemlőstől eltérő, mélyebb gégefő-pozíciót fejlesztett ki. Ennek az evolúciós lépésnek az egyszerre evés és ivás képességének elvesztése lett az ára, de lehetővé vált, hogy a korábbiaknál sokkal több hangot hozzanak létre. Ezernyi megkülönböztethető hangú szókincsből a beszélt nyelv feltételezhetően nagyon gyorsan létrejött.

A hangos kommunikáció legegyszerűbb formája egy vadásztrükk lehetett, például egy állat hangjának az utánzása, és az irányába való mutatás. Idővel, amint absztrakt hangokat alkalmaztak tárgyak és cselekedetek jelzésére, majd mondatokká gyűjtötték őket, hogy olyan komplex kérdéseket fejezzenek ki, mint az emberi érzelmek, kifejlődött az igazi nyelv. A nyelv lehetővé tette, hogy az információt egyik ember a másiknak átadja, de a fejlődés következő állomása az emberi tudás és tapasztalat rögzítése a szóban forgó dolog lerajzolásával. Láthatjuk, hogy az őskori barlangok falain található rajzok a protoírás egy fajtája. Bármilyen jel, mely sajátos jelentést rögzít, alapjában nevezhető írásnak. Az első írásrendszerek hieroglifákból álltak, melyeket rajzfilmszerű képszalagokban használtak információhordozásra. Ez a korai írásmód csak több mint 5000 évvel ezelőtt került használatba, és lassan fejlődött absztrakt jelrendszerré, melyben a jelek olyan tartalmat hordoznak, mely csak a kódolás és dekódolás folyamatában - az olvasásban - jártas emberek számára hordoz értelmet. Azonban úgy tűnik, hogy jóval régebben zajlik a kifinomult jelentéstartalom „írásos” kommunikációja, mint eddig gondolták.

Dr. Michael Rappenglueck, a müncheni egyetem munkatársa mutatott egy lóról készült 16 000 éves rajzot a franciaországi Lascaux barlangjaiban, mely valójában gondosan vezetett holdnaptár.[1] Ami első pillantásra nagyon helyes, lóról készült rajznak tűnik, arról most úgy gondolják, hogy a Hold fázisai nyomon követésének módszere. Ezt bizonyosan írásként értékelhetjük.

A paleolitikus ember intelligenciájának ez a foka aligha meglepő. Mint faj, a Homo sapiens lényegesen nem változott sem mentálisan, sem fizikálisan jóval több, mint 100 000 éve. Lehet, hogy a kőkorból áthaladtunk az internet korába, de egyik emberi lény sem különbözik ma 500 generációval ezelőtti ősétől. Azt se felejtsük el, hogy míg többségünk életét a technológiai forradalom formálta ki, addig világszerte vannak emberek, akik még mindig az igazi kőkorszaki lét egyszerű vadász-gyűjtögető életét élik, mint például az ausztráliai bennszülöttek egy része és a Dél-Amerika egyes részein élő törzsek.

A csodálatos sumerok

Tekintve, hogy a beszéd ilyen régóta jelen van, meglepő lenne, ha a rajzolt jelek általi kommunikáció csak ennyire a közelmúltban bukkant volna fel. Általában elfogadott, hogy az írás legkorábbi formája többé-kevésbé a kerékkel egy időben jelent meg. Mindkettőt a csodálatos sumer nép találta fel, mely több mint 5000 évvel ezelőtt érkezett a ma Irakként ismert földre ismeretlen helyről. Az egyiptomiak nagyon röviddel ezután hozták létre legkorábbi hieroglifa-rendszerüket (valószínűleg 200 éven belül), épp mikor Felső- és Alsó-Egyiptom egyetlen királysággá egyesült.

A sumerok által kifejlesztett úgynevezett ékírás (angol neve, a cuneiform, az „ék” jelentésű latin cuneusból származik) jeleit úgy hozták létre, hogy ék alakú pálcikákat nyomtak nedves agyagba. Ezek a sumer táblácskák nem tesznek ma nagy benyomást ránk, de az egyszerű emberek úgy gondolták, hogy ezek a beszélő minták hatalmas varázserőt hordoznak. Kezdetben e dokumentumok igen alapszintű tartalommal bírtak, de idővel a fejlesztések fokozatosan addig csiszolták, míg i. e. 800 körül a görögök teljes alfabetikus írásrendszert hoztak létre, mely végül elkülönítette a mássalhangzókat a magánhangzóktól. A korszak, mely közvetlenül megelőzi ezeket a sumerok és egyiptomiak által hátrahagyott korai feljegyzéseket, virtuális fallá vált, mely elválasztja azt, amit „történelemnek” nevezünk mindattól, ami előtte történt - ezt „történelem előttiként” címkéztük fel. Mindazt, ami az igazi írás megjelenése előtt történt, most mítosznak és legendának tekintik, mivel az emberi tudás minden darabkáját szájhagyomány útján kellett továbbadni generációról generációra.

A történelem nagy fala

Ez a „fal”-effektus valójában sokkal többet árul el a jelenlegi gondolkodásról, mint azokról az emberekről, akik a történelem kezdete előtt népesítették be a világot. Mivel emberek vagyunk, hajlunk afelé, hogy magunkat és társadalmunkat valamiféleképpen meghatározónak tekintsük - a „helyes” mértékének, amellyel másokat össze lehet vetni. A XIX. század során és a XX. század első felében olyan egocentrikus világszemlélet alakult ki az akadémikus világban, melyben a fehér, keresztény, férfi felfedezők azért utaznak, hogy megnézzék a nem „megfelelőképpen” élő „alsóbbrendű” fajokat. Egy angol természettudós így írta le megvetését egy csoport tűzföldi iránt, akik rákiáltottak egy kenuból:

„Látva ezeket a férfiakat, szinte lehetetlen elhinni, hogy embertársaink, és ugyanezt a világot lakják. Gyakran próbáljuk elképzelni, hogy az alsóbbrendű állatok milyen örömöt lelnek az életben: mennyivel ésszerűbb lenne ezt a kérdést ezekkel a barbárokkal kapcsolatban felvetni.”

Ezek az ifjú Charles Darwin szavai, azé az emberé, aki a későbbiekben rájött, hogy az egész emberiség alsóbbrendű állatoktól származik.

Ma az akadémikus világ sokkal inkább objektív és sokkal kevésbé ítélkező, mint a megelőző generációk idején, de bármiféle igazi empátiához közelítő eszmény gyakran még mindig olyan távoli a régészettől, mint mindig is volt. Azonban, érvelhetnénk, ha valóban élesebb fókuszba akarjuk hozni a történelem nagy fala mögötti tájat, alapvetően meg kell változtatnunk gondolkodásunkat.

Jelen könyv anyaga megkívánja, hogy az olvasó megnyissa elméjét egy lágyabb és képlékenyebb világszemlélet előtt, mely feloldja az előítéleteket, és időlegesen hagyja az elmét szabadon kóborolni a szövegben, ezáltal megadva olyan lehetőségek figyelembevételét, melyeket máskülönben mellőztek volna. Az alapelvet, mely manapság a standard akadémikus világot támogatni látszik, okkal nevezhetjük „lépcsőfok”-logikának, mely gyakran csak a szigorúan lineáris következtetéseket támogatja. Az érvelés ilyen módja szerint csak úgy lehet előrehaladni, ha minden lépés bizonyítást nyer, mielőtt további előrevezető utat keresnénk. Bár ez teljesen ésszerűnek hangzik, de elvakíthatja a kutatót az elvárásain kívül eső tényezők irányában. Albert Einstein híres mondása szerint megfigyelte, hogy „a képzelet fontosabb a tudásnál”. A nagy embernek bizonyára igaza volt: az igazi megértés a dobozon kívülről érkezik, nem pedig az ügyrend csinosan sorba rendezett dobozainak sima kipipálásából.

Egy nagyon híres régész egyszer azt mondta Alannek, hogy mindaz, amit talált, elvetendő, mert kiindulópontja véleménye szerint téves. Micsoda bolondság! Még ha valaki hibával is kezd, akkor is teljesen lehetséges, hogy a belőle következő felfedezések helyesek, ha az alaptételre való támaszkodás nélkül igazolhatóak.

Azt a gondolkodásmódot, melynek alkalmazására a könyv olvasása alatt felkérjük az olvasót „tepee[1] módszernek” nevezzük. Ez a logikai következtetés multidimenzionális megközelítése, nem pedig klasszikus „lépcsőfok”-folyamat. Csupán annyi kell hozzá, hogy minden egyes bizonyítékdarabot önmagában vegyünk szemügyre, és ne erőltessük illeszkedését semmiféle előre megalkotott fogalomhoz, amilyennek lennie kellene. Még olyan esetekben is, mikor a bizonyítás különböző elemei kölcsönösen egymást kizárónak tűnnek, azt javasoljuk, hogy hadd létezzenek egymás mellett a végső elemzés idejének elérkeztéig. A tepee-módszerben a bizonyítás minden alkotóelemét lehetséges tartórúdnak tekintjük - és az érv csak akkor fog megállni, ha végül is elég áll közülük együtt munkába. Hisszük, hogy a régmúlt vizsgálatának ez az egyedüli olyan módja, mely valószínűleg valós képet produkál, nem szemezget és válogat abban, hogy mely tényt szeretné inkább „valóságosnak”. Kutatásunk folytatása során sok alkalommal éreztünk késztetést, hogy elvessünk egy felfedezést, mint véletlent, mivel nem illett ahhoz, aminek megpillantását vártuk. Ítéletünket felfüggesztettük, és amint új kép alakult ki, megörültünk, hogy nem próbáltuk prekoncepciónkat beleerőltetni a bizonyításba.

Mindazok az olvasók, akik úgy érzik, hogy elméjüket nem lesznek képesek megnyitni, ezen a ponton jobb, ha becsukják a könyvet.

Az ókori egyiptomiak

A történelem nagy fala a legtöbb ember múltról alkotott képét az események összesűrítésével oly módon torzította el, hogy az egyiptomi civilizációt gyakran végletesen távolinak gondolják, pedig teljesen kifejlődött fajunk létezésének időtartamát tekintve valójában végtelenül közeli.

A tárgyak és feljegyzések hatalmas tömege, melyet az ókori egyiptomiak hagytak maguk után, életük és eredményeik csodálatosan erőteljes képét mutatja. Ismerjük uralkodóik neveit egészen Ménész királyig visszamenőleg, aki hozzávetőleg i. e. 3100-ban egyesítette Felső- és Alsó-Egyiptomot, és a Nílus deltájának csúcsában fekvő memphiszi fővárosából uralkodott. Ez a nagyszerű civilizáció gyönyörű épületeket hagyott ránk, mint a gízai piramisok és a Szfinx - még orvosilag is megvizsgálhatjuk Egyiptom uralkodói és vezető polgárai fizikai maradványait, melyeket gondosan megőrzött a hozzáértő mumifikáció. A régészek szerint az egyiptomiak testek hatalmas tömegét balzsamozták be. Bár a szám óriásinak tűnik, néhányan azt állítják, hogy nem kevesebb, mint 730 millió embert mumifikáltak Ménész király ideje és az i. sz. VII. század között, mikor is eltűnt ez a szokás.[1] Bár a múmiák egy része nem vészelte át Észak-Afrika perzselő hőségét, de úgy hiszik, hogy sok millió megmaradt felfedezésre váró sírokban és temetkezési helyeken. Még 1999 júniusában is felfedeztek egy csaknem 10 000 múmiából álló temetkezési területet Bawiti városa közelében, Kairótól délnyugatra.

Tudjuk, hogy mit ettek ezek az emberek, hogy kikkel kereskedtek, mikor és ki ellen viseltek háborút. Egy ötezer éves egyiptomi buzogányfej hatalmas győzelemről tartalmaz feljegyzést, melynek során nem kevesebb, mint 120 000 foglyot ejtettek 400 000 ökörrel és 1 422 000 kecskével együtt, melyet az ellenségtől szereztek.[1] Hufu (Kheopsz) király, a Nagy Piramis építője, volt olyan kedves, és ránk hagyott egy szétszerelt hajót, melyet éppen most építettek újra. Ennek eredményeképpen bizonyosak lehetünk abban, hogy az egyiptomiak csak kötelet, fát, nádat és ilyesmit használtak bárkáikhoz, melyek fémet nem tartalmaztak.

Ezek az emberek részletes feljegyzéseket hagytak isteneikről és vallásgyakorlatukról is. A híres Halottak Könyve különböző időpontokból származó temetési szövegek nagyszabású gyűjteménye, mely olyan mágikus formulákat, himnuszokat és imádságokat tartalmaz, amikről az ókori egyiptomiak úgy hitték, hogy az elhunyt lelkét kalauzolják és védelmezik a halottak országába vezető útján. A szövegek olyan hitről árulkodnak, mely szerint a boldogság a túlvilági életben attól függ, hogy életükben tartották-e magukat a „Maat”-ként ismert alapelvhez - ez azt jelenti, hogy mindenkivel szemben jót kell cselekedni.

A fal sötét oldala

Ezek a példák azt bizonyítják, hogy tudásunk az ősi egyiptomi emberekről igen kiterjedt a történelem nagy falának ezen az oldalán - de nagyon korlátozott mennyiségű azt illetően, hogy mi történt a fal sötét oldalán. Például Hérodotosz görög történetíró, akit az i. e. V. század elején írt kilenckötetes műve miatt a „történetírás atyjának” neveznek, megjegyezte Egyiptommal kapcsolatban, hogy „nincs még egy ország, mely ilyen sok csodával bírna, sem pedig olyan, melynek ilyen nagyszámú, minden képzeletet meghaladó műtárgya lenne”. Hérodotoszt tekintik a nyugati történetírás kiindulópontjának, bár tényeinek pontosságát gyakran kétségbe vonták a modern tudósok, mivel túlzásoktól zsúfoltaknak tűntek. Azonban régészeti leletek kezdtek arra mutatni, hogy a görög krónikás a végletekig pontos volt. Például Hérodotosz úgy írta le Babilon nagy városfalát, hogy tetején épületek vannak, és mégis „elég hely van rajta ahhoz, hogy egy négylovas kocsi megforduljon a tetején”. A szakértőknek ez valószínűtlennek tűnt, de a felfedezett maradványok arra utalnak, hogy a fal vastagsága tényleg ekkora lehetett.

Hála a Hérodotoszhoz hasonló írástudóknak és történészeknek, gazdag tudásanyag birtokában vagyunk az elmúlt 5000 évről, de mit tudunk az ez előtt az idő előtt virágzott kultúrákról?

100 000 évnyi, lényegileg stagnálásnak tartott időszak után az emberek teljesen új életformába fogtak, ami neolitikus forradalomként ismert. Hozzávetőleg 12 000 évvel ezelőtt kezdődött, mikor az emberek szerte a Közép-Keleten, Európában és Ázsiában meglehetősen hirtelen feladták nomád vadász-gyűjtögető létformájukat, és a folyamatos letelepülés mellett kezdtek dönteni. Rizst, búzát, rozst, borsót, lencsét és egyéb növényeket kezdtek termeszteni, és olyan állatokat háziasítottak, mint a marha, birka, sertés és kecske. A technológia is ez idő tájt jelent meg, főzéshez és élelmiszer-tároláshoz használt agyagedények, kősarlók és a magot lisztté őrlő kövek készítésével.

A neolitikus kifejezés újkőkorit jelent, és arra az időre vonatkozik, mikor az első földművesek megművelték földjeiket, elvetették, megöntözték és betakarították növényeiket, és egész évben gondját viselték immár háziasított állataiknak. Azt mondhatjuk, hogy a Brit-szigeteken a neolitikus korszak hozzávetőleg i. e. 6000-től 1500-ig tartott. Az új életmód munkaigényesebb, de egyúttal biztosabb is volt a vadászatnál és gyűjtögetésnél, és lehetséges, hogy a neolitikus forradalmat a népességszaporulat által létrejött nagyobb élelmiszer-szükséglet okozta. A hozzáférhető bizonyítékok hagyományos magyarázata szerint a világ megalkotta azt a talapzatot, melyre végül a civilizáció ráépült, de a mi szempontunkból ezek a régi földművesek még mindig igen durvák és csiszolatlanok, mivel a történelem nagy fala sötét oldalán éltek. Azonban volt egy kőkori kultúra, mely úgy tűnik, drámai módon összezavarja ezt a takaros mintázatot.

Építők és művészek

Európa nyugati peremein létezett egy kultúra, mely tízezrével hagyott hátra ma is álló építményeket. Skandinávia és a Baltikum egyes részeitől le egészen Észak-Spanyolországig, és különösen a Brit-szigeteken, ez a rég eltávozott nép hatalmas kövekből építkezett, így megalitikus - a név szó szerint „óriás követ” jelent - építőkként emlékeznek rájuk. A „neolitikus” és „megalitikus” kifejezések kezdenek felcserélhetővé válni, mivel ez az újkőkori nép építette az óriási kő emlékműveket. Az i. e. V. és IV. évezredben ezek a feltehetőleg primitív építők akár 350 tonnás kövek felhasználásával hatalmas köröket és egyéb építményeket hoztak létre, mint a 20 méter magas „Le Grand Menhir Brisée” Bretagne-ban. Írországban, a Boyne folyó partján hátrahagytak egy ma Newgrange-ként ismert gyönyörű kör alakú épületet, mely masszív építmény 1000 évvel régibb az egyiptomi Nagy Piramisnál. De ez a nép igen kevés egyebet hagyott hátra, ami életéről és hitéről mesélne. Írása, mint olyan, nem létezett, nem kőből vagy kerámiából készült tárgyai nagy részét pedig rég semmivé rothasztotta a nedves európai éghajlat.

A megalitikus építők különleges és kiemelkedő képviselőit a táboraik környékén talált cseréptöredékek után nevezték el. Néha egyszerűen a „rovátkolt edény népének” nevezik őket a rovátkás mintázat miatt, melyet főzőeszközeik nedves agyagába karcoltak.

A masszív kőszerkezetek, melyeket ezek az emberek oly gondossággal hoztak létre, ezer évekig álldogáltak csendesen. A helyiek „tündérhalmokként” ismerték, a gyakorlatiasabb gazdálkodók pedig kiszedték ezeket, hogy megtisztítsák a földet, vagy hogy saját épületeikhez felhasználják a követ. Míg a régészet az 1800-as évek végén komoly tudományággá nem vált, nem sokan gondolkodtak a kőóriások korán vagy célján. Az első régészek többségét így is az Egyiptomban és Mezopotámiában folyó ásatások izgalmas lehetőségei érdekelték inkább, nem a Brit-szigetek és Európa.

Az égi építészek

Ismert, hogy ez a rejtélyes nép a történelem nagy fala túloldaláról jelentős érdeklődést tanúsított a csillagászat iránt, és sok nagyobb megalitikus helyszínen kimutatták a Naphoz, Holdhoz és csillagokhoz való igazodást. Brodgar körétől az Orkney-szigeteken, Skóciától mesze északra, a dél-angliai Stonehenge-ig és a franciaországi Bretagne kősoraiig a szakértők felismerték, hogy ez a nép sok időt fordított az égi mozgások megfigyelésére. Például az írországi Newgrange-nek van egy vágata, melyet gondosan úgy alkottak meg, hogy minden nyolc évben egyszer, a téli napforduló idején, röviddel hajnal előtt beengedje a Vénusz fényét a központi kamrába.[1] A Vénusz olyan módon mozog, hogy előre meghatározható 40 éves ciklusa van, mely öt nyolcéves sémából áll, olyan pontos naptárt adva a Newgrange csillagvizsgálót tervező és építő mérnököknek, melyet csak a ma atomikus órái képesek felülmúlni.

Alexander Thom és az archeoasztronómia

Így lesz lehetséges valamennyit megérteni a neolitikus kultúra képességeiből és érdeklődéséből az írás előnyei nélkül is. Volt egy ember, aki mindenekfelett a ma „archeoasztronómia” néven ismert tudományág úttörőjének számított - a neve Alexander Thom.

Thom 1894-ben született Skóciában. A glasgow-i egyetemen tanult, ahová a mérnöki tudományok előadójaként tért vissza. A II. világháború alatt a brit kormánynak dolgozott, de 1945-ben átment az oxfordi egyetemre, ahol a mérnöki tudományok professzora lett, mely posztot 1961-ben bekövetkezett visszavonulásáig töltötte be. Megalitikus helyszínekkel kapcsolatos kutatásai 50 éven keresztül folytak, és nem is zárultak le, csak 1985-ben bekövetkezett halála előtt.

Thom megalitikus építmények iránti érdeklődése skóciai szülőföldjén kezdődött, ahol észrevette, hogy úgy tűnik, az ilyesfajta helyszínek a Holdhoz igazodnak. Az 1930-as évek elején úgy döntött, hogy belefog némelyik helyszín tanulmányozásába, és az aprólékos felmérés folyamata majdnem öt évtizedig tartott. Amellett, hogy előadott, maga Alexander Thom igen tehetséges mérnöknek számított, és elsajátította a földmérés tudományát, ami lehetővé tette, hogy több megalitikus helyszínt vizsgáljon meg - és nagyobb részletességgel -, mint bárki más előtte vagy azóta.

Első felméréséből, melyet Callanishben, a Hebridákon, Skócia nyugati partjainál hajtott végre, Thom rájött, hogy ezeket a korántsem durván összerakott építményeket gondosan megtervezték. Kezdett rájönni arra, hogy a történelem előtti mérnökök fejlett tudással rendelkeztek a geometria és asztronómia terén, valamint hogy nagyon hozzáértő földmérők lehettek.

Thom folytatta alapos felméréseit, mielőtt 1951-ben megjelent volna a „The solar observations of megalithic man” címet viselő cikke a Journal of the British Astronomical Associationben. A megalitikus helyszíneken végzett alapos mérései eredményeit több év során publikálta három cikkben a Journal of the Royal Statistical Societyben, közülük az első 1955-ben jelent meg, ezenkívül három könyvben is.

Thom professzor megközelítése teljességgel eltért a bármely régész által alkalmazottól. Tekintve a megalitikus helyszínek esetében felmerülő arányosságot és nyilvánvaló tervezést, Thom arra a következtetésre kényszerült, hogy a tervezők és építők igen rátermett mérnökök lehettek - pont, mint ő. Tudta, hogy tudásszintjük messze az övé alatt maradt, de annak nem látta okát, hogy intellektuális képességeiket és ügyességüket kétségbe vonja. Így aztán minden helyszínen alapos analízisnek vetette alá a maradványokat, majd megpróbálta elképzelni, hogy minek a megvalósításába is vágtak bele az építők. Amint agyában megjelent a képe annak, hogy szerinte mit is terveztek, elment, hogy létrehozza saját megoldását a problémára. Miután felvázolta saját tervét, visszatért, hogy összehasonlítsa a helyszín fekvését saját tervrajzával.

Gondolkodásmód és vízió

Ez az egyszerű, mégis radikális megközelítés zseniális húzásnak bizonyult. Végül is ki tudná jobban megérteni egy mérnök gondolkodásmódját, mint egy másik mérnök? Íme, egy vezető akadémikus, aki megváltoztatta gondolkodását, hogy bepillanthasson a történelem nagy fala túloldalára. Thom nem tételezett fel semmit a megalitikus építőkről azon kívül, hogy elismerte, nyilvánvalóan gyakorlott mérnökök voltak. Korának régészeitől eltérően nem olyan további nyomok után kutatott, melyek már létező teóriákat erősítenek meg, és sok évig gyűjtötte az adatokat, mielőtt egyáltalán megpróbálta volna értelmezni azokat.

Thom kifejlesztette magában a megalitikus elme megértését, és rájött, hogy előre meg tudja határozni a hiányzó kövek helyét; a további vizsgálat során általában felfedte a tartóüreget, ami megerősítette várakozását. E mérnök olyan képre tett szert a történelem nagy fala mögötti tájról, ami a magukat az egyre szaporodó ásatásokra korlátozó régészektől megtagadtatott. Az összetört edények összerakása és a szemétdombra dobott élelmiszercikkek elemzése valóban sokat felfedhet a neolitikus korszak mindennapi életének valóságából, de lényegileg semmit nem árul el az építők törekvéseiről és a hamisítatlan tudásszomjról, mely mintha e nép lelkéből eredne.

A megalitikus yard

Thom részletes tanulmányt készített minden általa feltárt helyszínről, és új statisztikai technikát fejlesztett ki, hogy megállapítsa a kövek viszonylagos helyzetét. Lassacskán valami totálisan váratlan bukkant elő a felhalmozódott adatokból. Úgy tűnt, hogy ezeknek az őskori helyszíneknek a nagy többségét, az észak-skóciai szigetektől egészen Bretagne partjaiig, egy általános mértékegység használatával hozták létre. Thom szerint az általa felfedezett mértékegységek tudományos pontosságuk miatt voltak különlegesek. A sumeroktól és egyiptomiaktól kezdve a középkoron át lényegileg minden ismert mértékegységről úgy gondolták, hogy átlagos testrészeken, mint ujjakon, kezeken, lábakon és karokon alapulnak, és ennélfogva teljességgel hozzávetőlegesek. Thom felfedezett egy egységet, melyet az Észak-Skóciától Nyugat-Franciaországig elterülő vidéken használtak, és az i. e. IV-II. évezredben épített neolitikus építményekben tűnik fel. Meghatározása szerint e hosszúságmérték egyenlő 2,722 lábbal/82,966 centiméterrel.[1] Az egységet „megalitikus yardnak” nevezte el, mivel csak pár hüvelykkel volt rövidebb a standard yardnál. Felfedezte, hogy ezt a megalitikus yardot megtöbbszörözve használták, többek közt felezett és kettőzött formában, és 40 alegységre osztva is, melyet „megalitikus hüvelyknek” nevezett el.

1955-ben 46 kerek kőgyűrű felméréséből származó adatok elemzése után Thom arra a következtetésre jutott, hogy egy Britannia-szerte használt általános mértékegység megtöbbszörözésével kerültek felépítésre.[1] Alexander Thom és fia, Archie, aki segédkezni kezdett munkájában, végül arra jutott, hogy a megalitikus yard végleges hossza 2,722 láb +/-0,002 láb (82,96656 cm +/-0,061 cm).[1]

Thom kis variációkat talált a megalitikus yard hosszában, de a hiba megoszlása teljesen következetesnek bizonyult, kis területre összpontosulva - nem egy elmosódott zónára, mint az ősrégi mértékegység esetében várható lenne. A variációk megoszlási grafikonja erőteljesen egyetlen pontra koncentrálva maradt.

A mérnök teljesen összezavarodott, mivel azt sem tudta, hogyan kezdje el megmagyarázni saját felfedezéseit. Tisztában volt azzal, hogy ha létezett is olyan papság, amely levágta a megkívánt méretű rudakat, majd sok generáción keresztül továbbította a szóban forgó több tízezer négyzetkilométeren, ilyen ijesztő pontosság mégsem lehetett az eredmény. 1968-ban ezt írta:

„Ez a mértékegység Britannia egyik szélétől a másikig használatban volt. Statisztikai vizsgálattal nem lehet bármiféle különbséget kimutatni az angol és skót körök esetében meghatározott értékek között. Lennie kellett egy központnak, ahonnan a szabványpálcákat [a pálcának két típusa létezhet, ebben a szövegösszefüggésben a megalitikus yardot jelképező méretre vágott fadarabokról van szó[1]] szétküldték... A pálcák hossza Skóciában nem különbözhetett többel az angliaiakétól 0,03 hüvelyknél [0,762 mm], máskülönben a különbség megmutatkozott volna. Ha minden egyes kis közösség a szomszédjáról másolta volna a pálca hosszát, a déli irányba felhalmozódott hiba jóval nagyobbnak mutatkozott volna ennél.”[1]

Akkoriban Thom adatait másféle, késő kőkori emberek számára elérhető mechanizmussal nem tudták megmagyarázni, mint hogy feltételezték, hogy minden pálca egy helyen készült, és azt kézben vitték el Skócia és Anglia minden egyes közösségébe. Végül felfedezte, hogy a mértékegységet a Hebridáktól Nyugat-Franciaországig használták, ami a központi vonalzógyár elméletet a legvalószínűtlenebb színben tünteti fel. Lehetetlennek találta azt is elképzelni, hogy miért akartak ezek a régi közösségek pontos szabványmértékegység szerint dolgozni.

Bár megmagyarázni nem tudta, Thom mégis kitartott adatai mellett. Lehet, hogy őt összezavarták, de sokakat a régésztársadalmon belül nem. A legtöbb régész számára ez egyszerűen az az eset volt, amikor egy mérnök olyasmivel játszadozik, amihez nem ért, és rosszul értelmezi a tényeket. Ez nem számított ésszerűtlen válasznak, hiszen a megalitikus építményeket létrehozó kultúra semmiféle más jelét nem hagyta hátra az ilyesfajta kifinomultságnak. Thom adatait elfogadták, de magyarázatát szinte egyetemlegesen elutasították. Mikor azonban felkérték a Királyi Társaságot, hogy Kendal professzor vezetésével ellenőrizze munkáját, a hibát megtalálandó, azok válaszukban kijelentették, hogy egy a százhoz az esélye annak, hogy nem alkalmazták Thom megalitikus yardját a felmért helyeken.

A tény ellenére, hogy jó néhány vezető régész fedezte fel azóta egy hozzávetőleg 0,83 méteres mértékegység közel egész számú többszöröseinek akkumulációit,[1] Thom munkáját még mindig többnyire figyelmen kívül hagyják, azon az alapon, hogy teljességgel összeegyeztethetetlen a neolitikus ember képességeiről alkotott tudományos véleménnyel. Az, hogy nem sikerült megmagyarázni, hogy ez a kultúra hogyan tudott ilyen pontos mértékegységrendszert létrehozni, azt eredményezte, hogy a régésztársadalom nem hitte el Thom felfedezéseit, és holmi statisztikai baklövésként leírta azokat. Előterjesztettek egy felvetést, mely szerint Thom bőséges adatai semmi mást nem mutatnak ki, mint az építmény építésében részt vett emberek átlagos lépéshosszát. Végül is, ha elég adatot összegyűjtenek és megvizsgálnak, az mindenképpen fog produkálni átlagot, feltételezve, hogy az emberek kilépték a nagy távolságokat és tenyerük szélességét használták a kisebbekhez. Elsőre ez a magyarázat nagyon ésszerűnek, sőt valószínűnek hangzik. De hát Thom professzor nem volt bolond - igen gyenge matematikusnak kellett volna lennie ahhoz, hogy ilyen alaphibát kövessen el. A valóságban az „emberi lépés” elmélet két okból sem lehetséges megoldása a szabvány mértékegységleletnek. Először is, mert az emberi lépés jóval nagyobb mértékben különbözik a fellelt kicsiny eltéréseknél, másodszor pedig, mert a megoszlási görbe teljesen más alakú lenne. Az adatok e „megoldása” egyszerűen téves.

Alapvető a Thom és az általános régésztársadalom megközelítésmódja közti különbség. Egyszerű kifejezésekkel élve a régészek a megmunkált tárgyak helyreállításának és katalogizálásának szakértői, ami lehetővé teszi, hogy megértsék a fejlődés és a csoportok közti egymásra hatásának mértékét. Emberi településeket ásnak ki, és írásos feljegyzésekből, valamint elvesztett vagy eldobott tárgyakból összeraknak valamiféle elképzelést a szóban forgó közösségről. Az olyan helyeken, mint Egyiptom, ahol tárgyak és dokumentumok szinte korlátlan mennyisége áll rendelkezésre, ez jól működik, és bepillantást enged az emberek életébe. Azonban a módszer messze nem kielégítő, mikor a megalitikus Európa építményeit vesszük szemügyre, ahol kevés a helyreállítható tárgy, írásos feljegyzések pedig egyáltalán nincsenek.

Dr. Aubrey Burl, a neves régész, akit Thom sűrűn idéz, megerősítette nekünk, hogy nem hitt a megalitikus yard létezésében, kijelentve, hogy már sok megalitikus helyszínt feltárt, de mértékegységet sosem talált. Ez a kijelentés felfedi a két technika közti ütközőpontokat, hiszen bármely ősi helyszínen nehéz tételesíteni egy bizonyos megalitikus yardot. Ennek az az oka, hogy a mértékegység abban az értelemben, ahogy Thom gyakran rátalált, csak a minden helyszínről összeszedegetett hatalmas adattömeg gondos elemzése után mutatkozik meg.

Bár Thom mutatott magányos állóköveket, melyek nagyon kicsit mozdultak el a századok során, mégis egy teljes helyszínt kell katalogizálni ahhoz, hogy a megalitikus yard éreztesse jelenlétét.

Douglas Heggie az edinburgh-i egyetemről egy könyvben adja elő legteljesebb formájában érveit a Thom által állított eredmények érvényességét illetően, ebben a könyvben megkérdőjelezi a statisztikai megközelítésmód helyességét.[1] Heggie azt állítja, hogy mikor „megtalálta” azt, amit megalitikus yardnak vélt, Thom professzor, különösen későbbi munkájában, bizonyos eredmények iránti várakozásában kiszínezhette felfedezéseit. Azt is megkérdőjelezte, hogy mi alapján döntött bármely építmény bármely köve egy pontja mellett, hogy onnan végezze méréseit. Saját szempontjai szerint értékelve Thom munkáját, Heggie arra a következtetésre jutott, hogy ha a megalitikus yard egyáltalán létezett, akkor csak Skóciában, és a Thom professzor által állítottnál sokkal kevésbé pontos toleranciafokon. Douglas Heggie neves matematikaprofesszor, Alexander Thom pedig a mérnöki tudományok neves professzora volt - akkor most kinek van igaza? A legtöbb régész szívesebben áll Heggie oldalára, szinte bizonyosan azért, mert az őskori mértékegység puszta gondolata ellentétben áll a neolitikum vívmányairól alkotott képükkel. De azok a régészek, akik Thom munkáját gondosan megvizsgálták a terepen, másképpen látják. Például Tony Crerar walesi kutató és mérnök, és Euan Mackie, a skóciai Hunter Intézet tiszteletbeli kutatója erőteljes támogatói a megalitikus yard fogalmának. Dr. Mackie a közelmúltban ezt mondta Thomról:

„Egzakt felméréssel és statisztikai analízissel (Thom) demonstrálta, hogy a legtöbb kőkört sokkal nagyobb pontossággal rendezték el, mint azt korábban feltételezték. Többségük tényleg kör alakú, átmérőjüket 0,829 méteres vagy 2,72 lábas »megalitikus yard« egységekben jelölték ki. Más, komplexebb alakú köröket, például ellipsziseket vagy lapított köröket, melyek mértékei a püthagoraszi háromszögeken alapulni látszanak, szintén megalitikus yardban mértek. Hasonló módon kimutatta, hogy sok menhirhelyszín bevágásokra és hegycsúcsokra mutatott a horizonton, ahol a Nap vagy a Hold felkel vagy lenyugszik jelentős időpontokban. Úgy tűnik, nemcsak fejlett szoláris naptárt használtak, de a Hold mozgását is gondosan tanulmányozhatták, egészen addig a fokig, hogy fogyatkozását meg tudták jósolni.”[1]

Voltak kérdőjelek a megalitikus yarddal kapcsolatban, de azért a lecke, melyet a néhai Thom professzor feladott, még mindig megmaradt. Véleményünk szerint csak két fő lehetőség létezett:

„Ragaszkodjon a tényekhez, uram!”

Érdemes feljegyezni, hogy az akadémia intézménye jobban szereti gondolkodásában a szelíd evolúciót a forradalomnál. Nincs az az akadémiai szaktekintély, aki élvezi, ha finoman hangolt paradigmáját megkérdőjelezik. De itt az ideje próbára tenni a megalitikus yardot! Létezett-e tehát Thom leletei valódisága vagy hamissága eldöntésének egyéb módja? Lehetséges-e megvizsgálni az állítólagos megalitikus yardot? Még mindig az okozta a problémát, hogy hiányoztak a témában tájékozott vélemények. A helyzet felidézi Mr. Gradgrind szavait Charles Dickens művéből, a Nehéz időkből:

„Mármost én tényeket akarok... Az életben csakis a tények a kívánatosak. Semmi mást ne ültessen és minden mást gyomláljon ki. Csak a tények által formálhatja a gondolkodó állatok elméjét: semmi más nincs, ami bármiféleképpen a szolgálatukra lesz... Ragaszkodjon a tényekhez, uram!”

A tények szeszélyes valamik tudnak lenni, mivel a megfigyelő álláspontja mindig kihatással van rájuk. Azonban arra jutottunk, hogy a dolog megoldásának egyetlen módja az, ha megpróbálunk letenni minden tényt az asztalra: olyan tényeket, melyek minden érintettnek segítenek tájékozottabb álláspontot kialakítani. Hogy ezt megtehessük, eldöntöttük, hogy meg kell kísérelnünk rájönni, hogy a neolitikus emberek hogyan tudták ilyen magas pontossági fokon, földrajzilag ilyen hatalmas területen és ilyen hosszú időszakon át előállítani a megalitikus yardot. Ha realisztikus magyarázatot tudunk találni arra, hogy hogyan lehetett kialakítani a 0,8296656 méteres egységet, az igazolná az őskor fennálló paradigmájának újraértékelését, és esetlegesen kijavítana egy alapvető hézagot a történelem nagy falán.

2. fejezet

A forgó Föld

Valóban számít, hogy igaza volt Thom professzornak abban, hogy használták-e a neolitikus építők a megalitikus yardnak nevezett aprólékosan meghatározott szabvány-hosszmértékegységet? Igen - sokat számít. Ha téved, a statisztika alapjaiban igényel átértékelést, de ha igaza van, a régészet alapjainak van szüksége hasonlóan gondos újbóli felbecslésre. Továbbá - ha Thom helyesen látta, lehet, hogy újra kell írni az emberi civilizáció fejlődését! Így vagy úgy, de tudni akartuk: valóságosak voltak-e Alexander Thom felfedezései?

Az igazság és a Föld

Két lehetőség merült fel: Thom professzor mértékegysége vagy valódi, valaha neolitikus építők által használt mértékegység volt, vagy a statisztikai manipuláció minden történelmi hitelességet nélkülöző véletlenszerű következménye. Úgy láttuk, hogy a kérdés egyszer s mindenkori megoldására az az egyetlen remény, ha megkísérelünk okot találni arra, hogy miért hordozott jelentést ez a hosszegység a megalitikus építők számára, és azonosítani tudjuk a módszert, mellyel különböző helyeken reprodukálták a hosszát. Ez nehéz ügynek bizonyult, és ha kudarcot vallunk abban, hogy esetlegesen értelmes eredetét találjuk a megalitikus yardnak, és megvalósítható módját reprodukciójának, az még mindig nem fogja bizonyítani, hogy légből kapott. És viszont: felismertük, hogy a siker nem fogja kellőképpen alátámasztani a mérték valós voltát.

El kell ismerni, hogy kiindulási pontunk azt sugallta, hogy Thom jól látta a dolgot, mivel Alant korábbi kutatása arra a hitre vezette, hogy a megalitikus yard geodéziai egység volt, és az most is. Ez azt jelenti, hogy magának a Földnek a geometriájából ered - kimondottan a bolygó sarki kerületére alapozták.[1] Miután tanulmányozta a körülbelül 4000 évvel ezelőtt a földközi-tengeri Kréta szigetén kifejlődött minószi kultúrából származó leleteket, Alan arra jutott, hogy a minószi csillagász papok a kört 366 fokosnak tekintették, nem 360 fokosnak, mint ahogy azt ma mi használjuk. A leletek olyasmit is sugalltak, hogy Britannia megalitikus kultúrája ugyanígy járt el. Chris alaposan áttanulmányozta Alan korábbi felfedezéseit, és látott logikus magyarázatot arra, hogy egy csillagászaton alapuló kultúra miért találhatta úgy, hogy egy körnek 366 fokot kell tartalmaznia - amiatt az igen jó ok miatt, hogy a Föld egy évben 366 fordulatot tesz.

Chris tisztán érvelt. Azt mindenki elfogadja, hogy egy évben hozzávetőleg 365¼ szoláris nap van, és mivel igazi nap mégsem lehet negyed, modern naptáraink szerint egy év 365 nappal bír, egy plusz szökőnappal minden negyedik év februárjának végén. Vannak egyéb körmönfont korrekciós mechanizmusok is (például minden ezer évben, de nem századévben, hozzáadni egy szökőévet), melyeket arra terveztek, elsimítsák a mindennapos használatra meghatározott idő előrehaladását irányító csillagászati rendszer visszásságait. Bár azt mindannyian elfogadtuk, hogy 365 napos évünk van, a legtöbb ember annak nincs tudatában, hogy ugyanez idő alatt a Föld ténylegesen 366-szor fordul meg tengelye körül.

Az olyan odaadó Nap-, Hold- és csillagmegfigyelők, mint a Brit-szigetek és a környező vidékek neolitikus népe erősen tudatában kellett hogy legyen a 365 napos év és a bolygó évi 366 fordulata közötti különbségnek. A Nap napja, és a másik, a csillagoké, különbséget mutatott.

Szoláris és sziderikus napok

Több módja van egy nap meghatározásának, két alapvető típusát pedig most „szoláris” és „sziderikus” napnak nevezzük. A szoláris nap az, melyet a nap zenitjétől (legmagasabb pontjától) mérnek két egymást követő napon. A Nap egész éves mindennapi haladásának átlagidejét nevezzük „szoláris középnapnak” - ez az a naptípus, melyet manapság időnk számontartására használunk. A sziderikus nap az az idő, mely a bolygó egy fordulatához szükséges, és úgy mérjük, hogy megfigyeljük egy csillag azonos égi pontra való visszatérését két egymást követő éjszakán. Ez valódi fordulás, mivel a Föld Nap körüli pályájának másodlagos mozgása nincs rá hatással. Ez a sziderikus nap, vagy rotációs periódus 236 másodperccel rövidebb, mint a szoláris középnap, és ezek az év folyamán elvesztett másodpercek pontosan egy plusz nappá adódnak össze, mely egy éppen csak több mint 366 sziderikus napú évet eredményez a Föld tengely körüli forgásának viszonylatában.

Összefoglalva, ha valaki a Föld forgását a csillagokat figyelve méri, teljességgel tisztában lesz azzal, hogy kicsit több mint 366-ot fordul egy évben, ebből következik, hogy ez a szám nagy jelentőségre tehet szert az ilyesfajta csillagmegfigyelők körében. Ha a Föld minden teljes fordulatát egy foknak tekintették azon a nagy égi körön belül, amelyben a Nap, Hold és csillagok mozognak, akkor az is logikus lenne, hogy egy kört 366 fokosnak fogadnak el.

A legfontosabb minden körök közül a ténylegesen 366 fokos - a Föld Nap körüli éves pályája. Minden egyéb tetszőleges konvenció. Számunkra igen logikusnak tűnt, hogy a 360 fokos kör az aritmetikát megkönnyítő későbbi igazítás, mivel ez sokkal több számmal osztható, mint az „igazi” éves fokszám. Más szavakkal, a geometriai kör valami módon elválasztódott az égi körtől. Nagyon igazunk lett, és a valós helyzet teljesen világossá vált kutatásunk előrehaladtával.

Miután meggyőztük magunkat arról, hogy Alán következtetése a 366 fokos neolitikus körről legalábbis tartható, visszatértünk ahhoz a kérdéshez, mely szerint a megalitikus yard geodéziai eredetű fogalom. Amennyiben tényleg geodéziai eredettel bírt, magától értetődőnek számított, hogy Nyugat-Európa neolitikus népei lemérték és megértették a föld sarki kerületét. Első pillantásra ez túl messzemenőnek hangzik - de nem az. Véleményünk szerint nem ésszerűtlen a feltevés, hogy a korszak csillagász papjai ezt tényleg véghezvitték. A szakértők közül kevesen vitatják, ha vitatja egyáltalán valaki, hogy sok megalitikus helyszínt az ég megfigyelése céljából hoztak létre. Bármely kultúra, mely évszázadok tucatjait tölti a Nap-, Hold- és csillagmozgások kölcsönhatásának tanulmányozásával, bizonyosan meg fogja érteni, hogy a Föld egy óriási gömb. A folyamat során könnyedén tehettek szert elégséges ismeretre a Föld nagyságának leméréséhez.

Figyelembe véve, hogy az emberi agy intellektuális hajtóerejének jelenlegi fokát évtízezrek óta élvezi, el kell ismerni, hogy az őskor is részesült Isaac Newton vagy Albert Einstein kép-zelőerejével és éleselméjűségével megáldott személyiségekben.

Így aztán nem számít furcsának a feltevés, hogy a megalitikus építők felismerhették a Föld valódi természetét, ideértve azt is, hogy egyszerű megfigyeléses csillagászat alkalmazásával lemérhették kiterjedéseit. Valóban, Eratoszthenész, a görög matematikus is állítólag segítség nélkül kalkulálta ki a Föld sarki kerületét 99 százalékos pontossággal i. e. 250-ben, az ezer évekre rúgó koncentrált megfigyeléses csillagászat tekintélyes segítsége nélkül, melyről tudjuk, hogy az angliai Stonehenge-hez hasonló helyeket építő nép gyakorolta.

Mindezek a következtetések elég megfelelőnek látszottak, de egy zavaró tény kissé összerezzentett bennünket. Mikor amellett döntöttünk, hogy nem kerültek szembe leküzdhetetlen nehézséggel a bolygó sarki kerülete egész számú egységekre való osztás céljából történő lemérése során, fel kellett tételeznünk, hogy a szóban forgó nép a megalitikus yard előtt is rendelkezett megbízható hosszmértékegységgel. Egyszerűen lennie kellett helyette bizonyos jelenleg ismeretlen egységnek ahhoz, hogy ezt a hatalmas távolságot újra tudják kalibrálni egy geodéziailag használhatóbb alcsoporttá. Némi gondolkodás után rájöttünk, hogy ez egyáltalán nem jelentett problémát. Pusztán bele kellett gondolnunk a viszonylagos közelmúltba ahhoz, hogy megértsük, hogy a tények elvesztésével az emberi erőfeszítések története önmagát ismétli. A méterrendszert létrehozó XVIII. századi francia csoport ugyanígy járt el, mikor a régi francia hosszegységekben mérte le a Föld sarki kerületét, mielőtt létre tudták volna hozni a métert, melyet a mindkét sarkon áthaladó kör kerületének egy negyvenmilliomod részeként határoztak meg. Amit a XVIII. századi európaiak meg tudtak tenni, azt tehát a neolitikus kor csillagnézői is teljesíthették. De ez a felismerés még egy fokkal magasabbra emelte ennek az amúgy nyilvánvalóan csiszolatlan népnek meglepő hozzáértését.

Gyönyörű egyenlőségek

Következő kérdésünk így szólt: „Mennyi a Föld sarki kerületének modern becslése?” Figyelembe véve, hogy bolygónk felszíne egyenetlen, és nem minden észak-déli keresztmetszete teljesen szabályos, úgy tűnhet, hogy sarki kiterjedéseinek abszolút pontos méretét megadni szinte lehetetlen. A becslések elkerülhetetlenül mutatnak kisebb eltéréseket, de a leggyakrabban felmutatott érték 40 008 kilométer,[1] mely távolságot 48 221 838 megalitikus yardra (my) lehet átszámítani.

Feltételezett 366 fokos sarki kerületünk ennélfogva fokonként 131 754 megalitikus yardot ad - ez a szám nem hangzik túlontúl különlegesnek. De Alannek volt oka azt hinni, hogy ezek a régi matematikusok minden fokot tovább osztottak ív-percekre és - másodpercekre (az ív a körkerület része), pont, ahogyan ma tesszük. Azonban úgy tűnik, hogy ebben az esetben minden ívfokot 60 percben rögzítettek, és minden ívpercet 6 másodpercben. Ez a következő eredményt hozta:

a Föld teljes kerülete        =           48 221 838 my

Hát, ez nem látszott túl izgalmasnak. És a következő két lépés sem:

egy fok (egy 366-od rész)   =          131 754 my

egy perc (egy 60-ad rész)     =          2196 my

De a végső felbontás igazán figyelemreméltó lett:

egy másodperc (egy 6-od rész) =     366 my

E szerint a feltételezett 366 fokos geometriai rendszer szerint a teljes bolygó minden ívmásodperce döbbenetesen pontosan 366 my hosszú! Hihetetlenül elegáns, de vajon valódi?

Döbbenetes egybeesés: a „minószi láb”

Thom 0,8296656 méteres megalitikus yardjának birtokában vissza tudjuk vezetni a folyamatot, ha megszorozzuk 366x6x60x366-tal, ami a feltételezett bolygókerületet kevéssel kisebb, mint 40 010 kilométerben adja meg. Ez nincs egészen 0,005 százalékra a modern becslésektől, tehát az eltérés elhanyagolható. Bár nincsenek megfejthető feljegyzések a neolitikus korszakból, melyek megerősítenék ennek a geometriai módszernek a használatát, de erőteljes közvetett bizonyíték sugallja, hogy a 4000 évvel ezelőtt, a földközi-tengeri Kréta szigetén létezett minószi kultúra, mely időben egybeesett Britannia és Franciaország megalitikus kultúráival, használta a 366x60x6-os geometria alapelvét.

A Princeton Egyetem kanadai régészprofesszora, J. Walter Graham megállapította, hogy i. e. 2000 körül, a krétai minószi palota tervezése és építése során szabvány-hosszmértékegységet alkalmaztak. Graham az egységet „minószi lábnak” nevezte el, mely állítása szerint 30,36 centiméterrel egyenlő.[1] Ez a hossz semmiféle különleges jelentőséggel nem bírt Graham professzor számára, hiszen semmi oka nem merült fel annak, hogy összehasonlítsa azokkal az egységekkel, melyet állítása szerint Thom professzor talált Európa másik végében.

Felsejlett nekünk, miközben Graham professzor felfedezéseit vizsgáltuk, hogy van valami a minószi láb méretei körül, ami több mint jelentőségteljes, ha a megalitikus yarddal és a megalitikus geometriával együtt vesszük szemügyre. Elképzelhető meglepetésünk, mikor rájöttünk, hogy egy ívmásodperc a feltételezett megalitikus rendszerben (366 my) egyenlő 303,6577 méterrel - ami pontosan 1000 minószi láb (figyelembe véve, hogy Graham nem adott meg a milliméter tizedrészénél nagyobb pontossági fokot). Ez az egybeesés lehet igen furcsa véletlen - de meg kell jegyezni, hogy sok kutató ma úgy hiszi, hogy Kréta minószi kultúrája folyamatos kapcsolatot tartott fenn azzal a néppel, melyből a Brit-szigetek megalitikus építői kikerültek.[1]

Nagyon valószínűtlennek tűnt, hogy a 366 my és az 1000 minószi láb puszta véletlenségből illeszkedik egyaránt ilyen tökéletesen hipotetikus megalitikus ívmásodpercünkhöz, figyelembe véve, hogy mindkettő ugyanabból a geodéziai alapelvből ered. Az egyre növekvő bizalom érzése töltött el bennünket azzal kapcsolatban, hogy a megalitikus yard valódi hosszegység volt, nem statisztikai hiba, mint azt néhány régész felvetette - akik szerencsétlen módon sosem vették a fáradságot, hogy alaposan megvizsgálják a kérdést.

William Gladstone
12
Fogytán az idő

Geopen Kiadó

William Gladstone lebilincselő regényében (a kötet egy 14 perces orgazmussal indít -amelyet a maja prófécia küszöbönálló beteljesülése ihletett-) tizenkét ember követi egyéni sorsát, amely szorosan összefonódik az egész emberiség sorsával. A jövőjük után kutatva a mi jövőnket keresik. Kalandos útjaik behálózzák az egész Földet és több emberöltőt áthidalnak. A könyvben – az olvasó maga döntse el, hogy a történet igaz-e vagy csak kitaláció – velük tartva tökéletesen azonosulunk velük. Közben járunk a Holdon, megérezhetjük, hogy milyen a halálközeli élmény, és más bolygón is látogatást tehetünk. Narancsszínű lesz. És még a dalai lámával is találkozhatunk, aki hangot ad véleményének:

„Nem lehet kizárólag a kínaiakat hibáztatni Tibet helyzete miatt. A tibeti társadalom korrupt és zsarnoki volt. Jobbágyokat tartottunk és igazságtalan társadalmi berendezkedésben éltünk. A kínaiak rendet teremtettek, de túl messzire mentek. Tönkreteszik a tibeti kultúrát. Együtt kell olyan megoldásokat kidolgoznunk, ami a népemet megsegíti… Ha Tibet autonómiája megőrzésével lehetne a kínai társadalomba integrálódni, akkor elérném a célomat.” 120. old./ 

Írjon saját értékelést, és ossza meg véleményét a többi vásárlóval!

(Értékelje Ön elsőnek!)

Ezt a könyvet még senki nem véleményezte.

A termék az alábbi üzletekben van készleten:

Allee Könyváruház  5 +

Aréna Könyváruház  5 +

Árkád Könyváruház I. emelet  5 +

Batthyány Könyvesbolt  1-5

Budaörs Könyváruház  5 +

Corvina Könyvesbolt  1-5

Corvin Könyvesbolt  1-5

Debrecen Fórum Könyváruház  1-5

Duna Plaza Könyvesbolt  1-5

Dunaújváros Könyvesbolt  1-5

Eger Könyvesbolt  1-5

Europark Könyvesbolt  1-5

Flórián Könyvesbolt  1-5

Infopark Könyvesbolt  1-5

Kaposvár Könyvesbolt  5 +

Kecskemét Könyvesbolt  1-5

Libri Campona Könyváruház  1-5

Libri Könyvesbolt M5 Tesco  1-5

Libri Könyvpalota  1-5

Libri Mammut Könyváruház  5 +

Móricz Zsigmond Könyvesbolt  1-5

Pécs Könyvesbolt  1-5

Pólus Center Könyvesbolt  1-5

Solymár Könyvesbolt  1-5

Stop.Shop. Könyvesbolt  1-5

Sugár Könyvesbolt  5 +

Szeged Könyvesbolt  1-5

Székesfehérvár Könyvesbolt  5 +

Szolnok Könyvesbolt  1-5

Tatabánya Könyvesbolt  5 +

WestEnd Könyvesbolt  1-5

Bár mindenkinek pánikba kellett volna esnie, és az eseményekről hírt adó személyekben fel is merült némi balsejtelem, a többség megőrizte a nyugalmát és higgadtságát. A tudósok megdöbbentek, hogy egy ilyen jelentős elmozdulás figyelmeztetés és katasztrofális körülményektől mentesen mehetett végbe.
Nem volt szökőár.
Nem volt földrengés.
A Távol-Keleten, ahol már 2012. december 22-ének reggele volt, szokatlanul lágy és tiszta égboltra kelt fel a Nap.
A Földön mindenhol úgy tűnt, csodálatos napnak néznek elébe.

William Gladstone regényének ajánlói közül az alábbi nevek jól ismertek a magyar olvasóközönség körében is:

Dr. László Ervin
Eckhart Tolle
Deepak Chopra
Jose Argüelles
Sri Sri Ravi Shankar
John Gray
Annie Lennox
Peter Norton
Dr. Jane Goodall
Edgar Mitchell

Nem világvége, de befejeződik egy hosszú korszak, és elkezdődik egy új. Van, aki dimenzióváltásnak nevezi.
A legenda úgy tartja, hogy a maja naptárak időszámítása alapján ezen a napon ér véget az a ciklus, amely Kr. e. 3114. augusztus 30-én kezdődött el. Ezután egy újabb 5125 éves időszak indul, amely teljesen különbözni fog az előzőektől, és egyáltalán nem lesz zökkenőmentes az átmenet...
A világ nem mehet úgy tovább, mint eddig. Ha nyitottak vagyunk, és igazán figyelünk, izgalmas spirituális forradalom részesei lehetünk. Az is felnyithatja szemünket, ha csatlakozunk a nem mindennapi történet hőséhez, Maxhez, aki misztikus látomását követve találkozik tizenkét különleges emberrel, akikkel közösen sorsfordító feladatokra rendeltetett. A Tizenkettek tagjai – mint tükörképeink – reményt adhatnak mindenkinek: a világ jobbá tételében részt vállalhatunk legapróbb tetteinkkel és szeretettel is. Ha tudjuk, mire számíthatunk, kezünkbe vehetjük sorsunkat. Rajtunk is múlik, milyen átmenet vár ránk csupán néhány év múlva. Mi is tehetünk valamit azért, hogy ez az emberiség önmagára ébredésének és megvilágosodásának korszaka legyen...

„Jó okunk van a végzetünk kutatására. A világ átváltozása végbe fog menni, akár akarjuk, akár nem, akár felkészültünk rá, akár nem. Fel kell ébrednünk. Ezt akár a sorsuk – a mi sorsunk – alakulását kutató tizenkét ember lenyűgöző kalandjainak olvasásával is elkezdhetjük. És még élvezhetjük is. Jó szórakozást és megvilágosodást kívánok az olvasóknak. A saját érdekükben és mindannyiunk érdekében.” 

Dr. László Ervin

A DA VINCI-BLÖFF

CARL E. OLSON, SANDRA MIESEL

A kiadó

Gold Book Kiadó

Debrecen

Info@goldbook.hu

A könyv nem más, mint a Vatikán ellentámadása(Kerekes Roadmovie Tamás)

kódnak a kiterjedt kutatásokon alapuló, mégis közérthetően megfogalmazott kritikája. A regény a szerző állítása szerint tényeket és tudományosan alátámasztott eredményeket hasz­nál fel. A Da Vinci-blöff rácáfol erre az állításra, s bemutatja, hogyan használ Brown kellőképpen alá nem támasztott kutatásokat és erőltetett hipotéziseket azon furcsa elméletének alátámasztására, hogy Jézus és Mária Magdolna házasok voltak és szent vérvonalat alapítottak, illetve hogy a tradi­cionális kereszténység a történelem folyamán össze­eskü­vést szőtt ennek az igazságnak az elfojtására.

Dan Brown szerint amit a legtöbb keresztény és nem keresztény tudni vél Jézusról, az teljes mértékben hamis – annak a katolikus propagandának a terméke, amit azért folytattak, hogy elrejtsék a világ elől az igazságot. Vajon tények-e A Da Vinci-kód állításai, vagy pusztán a képzelet szüleményei? Mi az igazság Jézussal, Mária Magdolnával és a korai egyházzal kapcsolatban? Valóban eltorzította a katolikus egyház a valódi Jézus képét? Miért oly népszerű a regény? Mi a helyzet a cselekmény mögött rejlő katolikus- és keresztényellenes propagandával?

A Da Vinci-blöff választ ad ezekre a kérdésekre és sok másikra is, feltárva néhány meglepő igazságot Brown könyvéről. A Da Vinci-blöff, melyhez Francis George bíboros, Chicago érseke írt előszót, illetve James Hitchcock, a St. Louisi Egyetem történésze bevezetést, Dan Brown népszerű regényének végső és kíméletlen kritikája.


A SZERZŐ(K)RŐL

Carl Olson, a Will Catholics Be „Left Behind”? című sikerkönyv szerzője, az Envoy magazin egykori szerkesztője. Jelenleg is rendszeresen publikál számos katolikus kiadványban, például a Na­tional Catholic Registerben, a First Things­ben és a Crisisban.

Sandra Miesel az Illinoisi Egyetemen szerzett diplomát középkori történelemből. Katolikus újságíró, több mint húszéves közírói múltja során több száz esszét és cikket írt, főleg a történelem, a művészet és a hagiográfia témáiban.

Sokan fogadtak volna rá, hogy a Vatikán Dan Brown A Da Vinci-kód című könyvét¹ nem részesíti majd olyan odaadó fogadtatásban, mint Mel Gibson naturalista Passióját: a regény hívő szemmel olvasva blaszfémia. Középpontjában az áll, hogy Mária Magdolna nem pusztán Jézus követője volt, hanem gyermekük anyja, maga a Szent Grál, aki méhébe fogadta be Jézus vérét – e királyi gyermek utódai a Merovingok és leszármazottaik. Másrészt Brown enyhén szólva kedvezőtlen képet rajzol az Opus Deiről, a konzervatív katolicizmus legsikeresebb hadoszlopáról.

Ehhez képest a Szentszék mintha meglepő beletörődéssel szemlélné, hogyan veszi birtokba a könyv a világot. A regényt 2 év alatt 44 nyelvre fordították le, mintegy 20 millió példányt adtak el belőle. Tucatnyi „segédkönyv”, illetve „kódtörő leleplező” kötet,² számtalan honlap és ellenhonlap foglalkozik vele, a fő színhelyekre külön túrákat szerveznek. 2006 nyarán várhatóan ugyanígy tarol majd a film is, Audray Tatou és Tom Hanks főszereplésével. Hivatalos egyházi személy mégsem szólalt meg 2005 márciusáig, amikor Tarcisio Bertone kardinális, a Hittani Kongregáció egykori titkára, Genova érseke (akkor még II. János Pál egyik lehetséges utódja) vitát szervezett Történelem nélküli történet címmel, elmondandó, miért tartja veszélyesnek a könyvet. Ebből az alkalomból nyilatkozott a Vatikáni Rádiónak és az Il Giornale napilapnak: a könyvet a 19. századi antiklerikális pamfletekhez hasonlította, megvédte az Opus Deit, megrótta a katolikus könyvesboltokat, hogy a haszonért képesek terjeszteni a regényt, és arra biztatott mindenkit, hogy ne olvassák el a könyvet.³ A Vatikán azonban finoman továbbra is elhatárolta magát attól, hogy hozzászóljon az elsősorban róla szóló, világméretűvé vált vitához: két nappal Bertone nyilatkozata után szóvivőjük közölte, hogy a kardinális nem hivatalos véleményt mondott, hanem a sajátját. Nem tudni, hogy ez esetben kisebb pápautódlási kampányról, illetve ellenkampányról volt-e szó, vagy Róma egyszerűen csak nem akarja feladni azt a stratégiát, hogy nem vesz tudomást a könyv létéről és sikeréről, vélhetően, mert ezzel tudja leginkább kifejezni lekicsinylését. Nyilvánvaló, hogy a további viták csak még olvasottabbá tennék a könyvet.

Akik Dan Brown regényén a tudományos precizitást kérik számon – azaz nem fikcióként olvassák –, köteteket írtak „tévedéseiről”. A Vatikán álláspontja ennél bölcsebb: nem vitázik nyíltan egy fiktív művel. Igaz, ebben segítségére van, hogy már 2004-ben megjelent A Da Vinci-blöff című munka, amely erősen konzervatív nézőpontból bírálja Brown könyvét és mindazokat a szellemi áramlatokat – a „radikális feminizmust”, az „újgnoszticizmust”, a posztmodern és relativista társadalomtudományi iskolákat stb. –, amelyek „gyanakvóak” a hatalommal szemben, és elvetik a hagyománytiszteletet. Brownra való közvetlen utalás nélkül, de kísértetiesen hasonló érvekkel támadta egy szintén 2004 nyarán, a Vatikán által kiadott, a katolikus egyház püspökeihez szóló levél a feminizmus „bizonyos” irányzatait azzal, hogy elmossák a férfi és nő közti különbséget, ezzel egyrészt veszélyeztetik a családokat, másrészt arra a következtetésre vezetnek, hogy a Bibliát újra kell értelmezni, mert az egy férfidomináns kultúra terméke.⁴

Mindezzel együtt: az új, passzív rezisztenciába vonuló stratégia mégis meglepő némiképpen, ha fölidézzük, milyen heves felszólamlásokra ösztönözte a katolikus egyházat Scorsese rokon témájú filmje, a Krisztus utolsó megkísértése, amely a regénnyel ellentétben ráadásul nem állítja, hogy Jézusnak volt felesége és utóda – ezt csak mint lehetséges, de meg nem valósult alternatívát mutatja be. Ez a hallgatási taktika mégsem kivételes: újabban hasonló módon viszonyul a Vatikán a nők pappá szentelésének kérdéséhez is. Csak közvetett az összefüggés Dan Brown regénye és annak követelése között, hogy a katolikus egyház is engedélyezze a nőknek a pappá válást, de a regény tovább erősíti a Vatikán férfihegemóniájára igen veszélyes törekvéseket.

Bertone kardinális elsőként azt a regényben sokszor ismételt állítást igyekezett cáfolni, hogy az egyház férfidominánssá vált, és elnyomta a nők spirituális szerepét. Azzal érvelt e nézet ellen, hogy a „női elem” mindvégig jelen van az evangéliumokban, mindenekelőtt Szűz Mária személyében. Kézenfekvő, hogy kritikáját ezzel kezdte, hiszen a regény arról szól, hogy a spirituális kiteljesedéshez az eltagadott női princípiumot vissza kell helyezni jogaiba. De itt valószínűleg többről van szó. A Vatikánnak attól önmagában nemigen lenne félnivalója, hogy Brown könyve ügyesen lovagolja meg az erősen terjedő istennőkultuszokat. Az istennőkultusz Mária Magdolnához kapcsolása viszont komolyan nyugtalaníthatja.

Mindenekelőtt azért, mert ugyan Brown könyvének sok állítása igazolhatatlan, de azt a vádat nem tudja nagyvonalúan félresöpörni a katolikus egyház, hogy Mária Magdolnáról évszázadokon át torz képet festett. Mária Magdolna a közhiedelem szerint megtért prostituált volt, aki megbocsátást nyert bűneire, miután Jézus követőjévé vált. Később ő volt Jézus feltámadásának szemtanúja, „az apostolok apostola”, aki a jó hírt vitte Péternek és társainak. A Magdolnát ábrázoló műalkotások tömkelege épít erre az értelmezésre.⁵ Az egyháztörténészek szerint azonban a Mária Magdolna feslett erkölcséről, majd bűnbánatáról szóló tanítás Nagy Szent Gergely nyomán terjedt el 591 után, az Újszövetség három női figurájának egybemosásával. A Vatikán 1969-ben kinyilvánította, hogy a három alak külön-külön személy volt, az összekapcsolás nem állja meg a helyét. Ennek ellenére nemcsak a köztudat, hanem egyes katolikus kalendáriumok, a szentek életrajzának népszerű leírásai máig ragaszkodnak a „bűnbánó Magdolna” figurájához.

A szent csaknem negyven évvel ezelőtti rehabilitációjáról tehát nem mindenki vesz tudomást az egyházban. Vannak azonban, akik igen: a magdalai tanítvány kultuszának folyamatos erősödése szoros kapcsolatban van a papnővé szentelés egyre erőteljesebb követelésével. Ez rombolja a jelenlegi egyházi hierarchiát, így érthető, ha a Vatikán nem szeretné – kérdés, meddig tud ellenállni a nyomásnak, anélkül hogy kárt okozna vele saját magának.

Dél-Franciaországban évszázadok óta élénken élt az a legenda, hogy Mária Magdolna Jézus halála után Mártával, a feltámasztott Lázárral és a hetvenkét tanítvány egyikével, Maximinnel együtt, egy vitorla és evező nélküli csónakban sodródott partra, közel Marseilles-hez, a mai Les Saintes Maries de la Mer nevű helyen. Jacobus de Voragine a szentek legendáit leíró Legenda Aureában azt írja róla,⁶ hogy először Maximinnel együtt tanított és térített, majd harminc évig élt remeteként egy barlangban földi étel és ital nélkül, égi táplálékon. Ereklyéit az egyik hagyomány szerint a provence-i Saint Maximin la Sainte Baume-ban őrizték, s annyi zarándok látogatta, hogy a 13. században bazilikát emeltek tiszteletére. Mária Magdolnának Burgundiában is van egy kultuszhelye, a Sainte Madeline templomban, Vézelay-ben, ez a középkor egyik leglátogatottabb zarándokhelye volt.

Mária Magdolna kiemelt szerepére tulajdonképpen a kanonizált evangéliumokból is következtethetünk, hiszen elég tekintélyt kell, hogy biztosítson neki, hogy ő az, aki beszél a föltámadt Jézussal. Az igazi áttörést Mária Magdolna szerepének újraértékelésében azonban a gnosztikus iratok napvilágra kerülése jelentette. Az 1945-ben talált Nag Hammad-i Könyvtár iratai, illetve a 19. század végén fölfedezett, de csak 1955-ben publikált apokrif Mária evangéliuma Mária Magdolnát Jézus legközelebbi tanítványának és állandó kísérőjének, a gnosis spirituálisan legfogékonyabb befogadójának, a tanítványok vezetőjének ábrázolják. A gnosztikus kereszténység élesen szemben áll a péteri egyházzal abban, hogy a megváltást nem külső, hanem személyes eseménynek tanítja, s hogy a formális vallási törvények követésénél sokkal fontosabbnak tartja, hogy a tudás, a gnózis segítségével megtaláljuk magunkban az isteni eredetűt.⁷

Több gnosztikus iratban is szólnak arról, hogy Péter féltékeny Máriára, és kételkedik abban, hogy Jézus egy nővel osztotta volna meg azt a tanítást, amit velük nem. Karen King szerint, aki Mária evangéliumát fordította és magyarázta, az evangélium rávilágít, hogy a korai kereszténységben a nők vezető szerepet játszhattak az egyházban, s egyben aláássa Péter hitelét, akit forrófejűnek és téveszmékben gondolkodónak mutat be. Nemcsak King, hanem a gnosztikus iratok más elismert kutatói is arra a következtetésre jutottak, hogy a Nag Hammad-i Könyvtár és Mária evangéliuma a patriarchális egyház által mélyen elnyomott hagyományt tár föl, ami egyértelműen bizonyítja, hogy a korai kereszténység nem minden irányzata zárta ki a nőket a papi szolgálattevésből.

A kutatók szerint nem meglepő, hogy a Péterre alapított egyházban a nők spirituális szerepvállalását igyekeztek háttérbe szorítani, többek között azzal, hogy a péteri hagyomány Mária Magdolna helyett Szűz Máriát állította a középpontba, aki – szemben „a magdalaival” – maradéktalanul alávetette magát Péter tekintélyének. Többen fölhívják rá a figyelmet, hogy Szűz Mária előtérbe helyezése és kultuszának erősítése azt a célt is szolgálta, hogy a valóságos női alak, Mária Magdolna helyett a hártyavékonnyá szublimált női testiséget állítsák a nők elé példaként.

A Vatikánt azért érinthetik fájdalmasan az egyház férfidominanciájának kialakulásáról szóló nézetek, mert bár sokszor próbálják „pusztán női teológusok feminista bírálatának” bélyegezni s ezzel vita nélkül elutasítani őket, hirdetőik nem kontárok. Karen King például a Harvard Divinity School, Elaine Pagels a Princeton professzora. És nem is mind nők: ugyanez a véleménye többek között Richard McBriennek, aki maga is katolikus pap és az indianai Notre Dame Egyetem teológiai karának egyháztörténeti professzora, számos könyvet írt a szentek és a pápák életéről, valamint a vallás és a politika kapcsolatáról;⁸ Marvin Meyernek, akit a gnosztikus iratok egyik legavatottabb szakértőjének tekintenek, és James Robinsonnak, a Claremont Graduate University vallásprofesszorának, aki a Nag Hammad-i iratok teljes angol kiadását is publikálta. Ő a Mária evangéliumához írt kommentárjában egyenesen azt állítja, hogy jóllehet Péter és András hajlottak arra, amitől Jézus óvta őket: hogy önkényes tanokra építsék a vallást (ebben az esetben ez Péter hímsovinizmusát és András tudatlanságát jelenti, teszi hozzá Robinson), mégis ők formálták az egyház arcát. S hiába volt Mária Magdolna spiritualitása sokkal inkább összhangban Jézus tanításával, ő nem hallgattatott meg.

A gnosztikus iratok megismerése és a belőlük kibontakozó új Mária Magdolna-kultusz kulcsszerepet játszott abban az „engedetlenségi hullámban”, amely az utóbbi három évben próbálgatja a Vatikán türelmét. Dacolva az egyértelmű vatikáni elutasítással, és vállalva az esetleges kiközösítést, 2002 nyarán Passau mellett, Ausztria és Németország között, egy Dunán úszó hajón hét teológusnőt szentelt pappá egy férfi püspök (nevét csak halála után hozzák nyilvánosságra, hogy renitenskedéséből ne származzon kára). A helyszínválasztást az indokolta, hogy a határfolyó valamennyi egyházkerület fennhatóságán kívül esik. 2003-ban Spanyolországban, 2005 nyarán Franciaországban és Közép-Európában voltak titkos papnőszentelések. Nemrégiben, hasonlóan a „dunai hetek”-hez, a Kanadát és az Egyesült Államokat elválasztó Szent Lőrinc folyón, Ottawához közel, hét egyesült államokbeli, egy kanadai és egy német nőt szenteltek pappá, nagy médiaérdeklődés mellett. A szertartáson a dunai hetek közül is részt vettek, ketten már püspöki minőségben. A papnőszentelési hullám várhatóan tovább terjed a közeljövőben, mert az egyik nyilatkozó teológusnő szerint jelenleg is több mint hatvanan tanulnak, hogy papnők lehessenek.

Érdemes odafigyelni, mennyire másképpen reagált – legalábbis máig – a Vatikán a dunai, illetve a médiában a vezető hírek között szereplő Szent Lőrinc-i eseményre. 2002-ben nagyon rövid időn belül felszólították a résztvevőket, hogy fölszentelésüket tekintsék semmisnek, s mivel ez nem történt meg, mindannyiukat kiközösítették a katolikus egyházból – ezt Joseph Ratzinger hirdette ki, akkor még a Hittani Kongregáció vezetőjeként. A világ kíváncsian várta, hogy XVI. Benedekként is megteszi-e ugyanezt, de úgy tűnik, a Vatikán most inkább azt a stratégiát alkalmazza, amelyet Dan Brown könyvével szemben: egyszerűen nem vesz tudomást az eseményről. Az ottawai érsek például azt kérte alárendeltjeitől, hogy ne beszéljenek, ne nyilatkozzanak a papnőszentelésről, mert az „teljességgel a hiten kívül való”. Rómától legfeljebb annyit lehet hallani, hogy mivel nőket nem lehet pappá szentelni, a ceremónia semmisnek tekinthető, de kiátkozásról egyelőre nincs szó: a Szentszék hallgat.

Könnyen megjósolható viszont, hogy ezt a hallgatást nem tudja majd a végtelenségig fenntartani. Nemcsak azért, mert máris hatvan-egynéhányan készülnek fölszentelésükre, hanem mert ennél sokkal többen vannak, akik egyre szervezettebben lépnek föl annak érdekében, hogy a katolikus egyház is engedélyezze végre a nők pappá szentelését.

A legjelentősebb talán a Women’s Ordination Conference (WOC) nevű szerveződés, melynek bázisa az Egyesült Államokban van. Előzményét 1974-ben egy alkalmi levelezőlista hozta létre, de már az első összejövetelükre, 1975-ben, csaknem kétezren érkeztek. A helyi szervezetek száma aztán igen gyorsan gyarapodott. A WOC célja, hogy egyenlőséget teremtsen a katolikus egyházban a nők számára, elősegítse tehetségük kibontakoztatását és elhivatottságuk elismerését, s hogy föllépjen minden diszkrimináció ellen, amelyet a katolikus egyházon belül tapasztal. A szervezet 2000-ben nagy szerepet játszott abban, hogy megalakult a Women’s Ordination Worldwide (WOW), a nők pappá szenteléséért dolgozó szervezetek nemzetközi hálózata. Az első nemzetközi konferenciát 2001-ben, Dublinban tartották, a másodikat pedig az idén, Ottawában, csaknem ötszáz, húsz országból érkezett résztvevővel.⁹ A háromnapos tanácskozás július 22-én, Mária Magdolna emléknapján kezdődött, s a konferenciához kapcsolódott július 25-én a „Szent Lőrinc-i kilencek” fölszentelése. Az előadók jelentős része katolikus egyetemek teológiai karán tanít – ezt hivatalos egyházi személyek rosszallják is. Az egyik főelőadó, Elisabeth Schussler Fiorenza, a Harvard Divinity School professzora szerint az egyházi hierarchia képmutató, és morális csődben van; elítélte, hogy az egyház föllép az óvszerhasználat, a nők reprodukciós szabadsága és a homoszexualitás ellen. Az előadók csaknem mindegyike kifejtette, hogy szeretnék megszabadítani a katolikus egyházat a patriarchális elnyomástól, egyetértettek abban is, hogy ehhez viszont a klerikalizmustól kell először megszabadulnia. Többen fölhívták rá a figyelmet, hogy céljuk nem szétrobbantani, hanem megreformálni, igazságosabbá tenni egyházukat.¹⁰

A Vatikán közben kifogyni látszik a nők pappá szentelése ellen fölhozott érvekből. Régebben gyakran hivatkoztak arra, hogy Szent Pál a Timóteushoz írt első levelében megtiltotta a nőknek a tanítást. Ugyanakkor Pál a rómaiakhoz írt levelében több olyan nőt is említ, akik a feltételezések szerint ugyanúgy hirdették az evangéliumot, mint férfi társaik. A gnosztikus iratok pedig azt mutatják, hogy Jézus talán más véleményen volt, mint Pál. John Wijngaardsnak, a londoni Housetop Centre nevű katolikus evangelizátor-központ vezetőjének (aki egyben a „papnő”-mozgalom egyik legelkötelezettebb képviselője) kutatásai szerint görög és szír feljegyzések bizonyítják, hogy a 3. és 9. század között nők is láttak el diakónusi szolgálatot.¹¹

Ma talán a legtöbbet hallható érv az, hogy Jézus az emberi természetet annak férfiúi formájában öltötte magára, következésképpen a nők nem jeleníthetik meg Krisztust. Ezt a nézetet a nők pappá szentelését elutasító, 1976-ban kiadott Inter Isigniores című pápai dokumentum részletesen kifejti. Az irat szól arról is, hogy papnak lenni nem jog, hanem elhivatás kérdése, és ezt az elhivatást nem elég érezni, hanem az egyháznak is jóvá kell hagynia. A nők pappá szenteléséért küzdők szerint viszont Krisztusnak nem férfiúsága, hanem spirituális közvetítő szerepe volt a lényeg, és a krisztusi szeretet megjelenítésére – ezt tekintik a papi hivatás lényegének – a nők is alkalmasak.¹²

Az utóbbi években kiadott hivatalos vatikáni állásfoglalások továbbra is eltökéltek, de mintha próbálnának új meggyőzési módokat találni. II. János Pál 1994-ben azt nyilvánította ki, hogy az egyháznak nem áll módjában nőket fölszentelni, ezt 1998-ban azzal erősítette meg, hogy a híveknek ebben a kérdésben is el kell fogadniuk az egyház tanítását. 2004 nyarán a Hittani Kongregáció akkori vezetőjének, Ratzinger bíborosnak az aláírásával jelent meg a már említett püspököknek szóló körlevél A férfiak és a nők világi és egyházi együttműködéséről.¹³ A levelet övező várakozást az is táplálta, hogy a címből sokan arra következtettek, a nők papi szolgálatának ügyét is részletesen tárgyalja majd. Várakozásuk hiábavaló volt, mert bár a dokumentum egésze az erről szóló utolsó mondatokat készíti elő, a kérdésről végül mindössze annyit olvashatunk, hogy a nők, biológiai lényegükből fakadóan, természetesebben és intenzívebben élik meg azokat a „nőies” tulajdonságokat – például az odahallgatást, az önfeláldozást, a másokért élést –, amelyek minden keresztény ember számára követendőek, éppen ezért nincs szükség arra, hogy papi szolgálatot végezzenek, enélkül is eljuthatnak a keresztény élet lényegéig.

Kérdés, meddig tartható fenn a kérlelhetetlen elutasítás. Valószínű, hogy a nők pappá szenteléséért küzdő mozgalmak egyre erősebbé válnak majd, és máris szorosan öszszekapcsolódnak más, a katolikus egyház megújítását célzó reformtörekvéssel. Ebben jócskán segít az internet: megszünteti a hivatalos ideológiákkal szemben állók elszigeteltség-érzését, lehetővé teszi, hogy a hatalom által ellenőrzött információkon túl az alternatív véleményeket is megismerje a társadalom.

A társadalmi környezet egyébként sem a Vatikánnak kedvez: a 21. századi nyugati civil értékrend és kultúra alapján várhatóan hamarosan ókonzervatívnak és tarthatatlannak minősül majd az a nézet, amely a nőket spirituálisan fogyatékosként kezeli. Az ugyan túlzásnak tűnik, amit Roger Woolger, az évente megrendezett „Magdalene Tours”-t, a dél-franciaországi Mária Magdolna-kegyhelyeket végigjáró kirándulást szervező jungiánus pszichológus állít: hogy társadalmi tudatunk átalakulás előtt áll, s a kereszténység előtti istennői elv újra visszakerül az őt megillető helyre.¹⁴ De a társadalmi háttér változásait A Da Vinci-blöff ortodox katolikus szerzői is regisztrálják, csak gyökeresen másként értékelik: szerintük a regény sikere annak a következménye, hogy az emberek tudatlanok, bizalmatlanok a hatalommal szemben, s ehhez hozzáadódik „az individualizmus csábítása és a kísérletezés lelkesedése”. A regényből készülő filmnek azért előlegezik meg a sikert, mert szerintük „könnyed stílusa, szenzációhajhász és posztmodern megközelítése tökéletesen megfelel az amorális, súlytalan vizuális szórakozásra vágyó társadalomnak”.

Ennél azért összetettebb a kép. A nemrégiben Közép-Európában lejátszódott titkos papnőszentelés után a BBC riportere megkérdezte a helyi templom hívő közösségét, mit szólnának ahhoz, ha nők is lehetnének katolikus papok – beszámolója szerint kortól és nemtől függetlenül csak helyeslő választ kapott.¹⁵ Ha ez nem is minden közösségre érvényes, akkor is igaz, hogy a nyugati társadalmak értékrendszerébe egyre mélyebben ágyazódik be a nemek esélyegyenlőségének igénye. Márpedig a hivatalos katolicizmusra veszélyes lehet, ha a társadalom alapértékei és a Vatikán ortodox tanai látványosan szétszakadnak. Ezt a Vatikán is érzékeli: II. János Pál tanítása és a püspököknek szóló levél a nők és férfiak világi „együttműködését” illetően akár feministának is nevezhető, hiszen hangsúlyozza az azonos jogok fontosságát és a nemek azonos méltóságát, valamint azt, hogy meg kell becsülni a nők otthon végzett munkáját, ugyanakkor lehetővé kell nekik tenni, hogy vezető gazdasági, társadalmi, politikai pozíciókba kerülhessenek.

A Da Vinci-kód fogadtatása, az a készség, amellyel az olvasók – A Da Vinci-blöff szerzői szerint megdöbbentően sokan – átértékelik a katolikus egyház hagyományos tanításaihoz való viszonyukat, arra utal, hogy a hívek jelentős része a nemek azonos jogait szívesen venné a nők és férfiak katolikus egyházbeli „együttműködésében” is. Annál is inkább, mert más keresztény felekezetek már megtették a kezdő lépést. A II. Vatikáni Zsinat ökumenikus dekrétuma pedig nemcsak elismeri „Krisztus gazdagságát és a lélek erőinek működését más egyházak életében”, azt is hozzáfűzi, hogy „épülésünkre is szolgálhat mindaz, amit a Szentlélek kegyelme különvált testvéreinkben megvalósít”.

^(Sándor Klára)

David Cesarini

Eichmann

Gold Book Kiadó

Debrecen

A magyar holocaust és Arthur Koestler alapos ismerője elgondolkodtató könyvet írt Eichmannról, mely szembefordul Gideon Hausner és Hannah Arendt véleményével is. Azzal kezdi, hogy Eichmann nem tartozott mindig a náci gyilkosok panteonjához: neve 1945 novemberében merül fel. Amikor a nürnbergi per egyik bírája meglátta a nevét az egyik okmányon, odaírta mellé, hogy „Ki ez?”. Még a nácivadászok sem keresték, hisz nem is tudtak róla. A népirtás jelentéktelen adminisztrátoraként ismerték. Holott évekkel előbb tudott róla az izraeli hírszerzés, hogy Buenos Airesben él, még csak kísérletet sem tettek elfogására, a börtönbe kerülést Eichmann a németeknek köszönhette. Gideon Hausner, a vád képviselője, sátáni figurának állította be őt, ezzel szemben a megfigyelők túlnyomó része ezt kétségbe vonta. Anna Harendt szerint Eichmann igazat mondott, amikor szenvtelen adminisztrátorként jellemezte önmagát. Ám Arendt jellemábrázolása Eichmannról nagyrészt ugyanolyan elfogult és misztifikált volt, mint azoké az újságíróké, akik kitalálták a tömegfogyasztásra szánt változatot. A kérdések szaporodnak. Ha a náci Németországot fegyelmezett, egységes, perverz módon racionalista államnak állítjuk be, amely elbutított íróasztalbeli gyilkosok irányításával megvalósított egy egyenletesen kibontakozó, centralizált, bürokratikusan irányított fajirtást, akkor hol helyezhetjük el Adolf Eichmannt. Ha nem egy tébolyodott elme volt, aki nehéz gyermekkora után kezdett bele gyalázatos karrierjébe, akkor mitől vált ilyenné? A szerző leszögezi, hogy 1960 óta ez az első tanulmány, amely Eichmann bűneivel foglalkozik. Itt kell hozzáfűznöm, hogy Eichmann új portréja kiválthat egyfajta megdöbbenést, mely párosulhat azzal, hogy a militarizálódó és fasizálódó Németországot is új aspektusból láthatjuk. Nagyon módszeres, szisztematikus könyv.

Kerekes Roadmovie Tamás

A kiadó:

Adolf Eich­mann állt a nácik 1941 és 1945 között végrehajtott európai fajirtásának középpontjában, közvetlenül őt lehetett felelőssé tenni több mint kétmillió zsidó elszállításáért Auschwitz-Bir­ke­nauba és más haláltábo­rokba. Mégis sikerült rejtve maradnia egészen addig, amíg az izraeli titkosszolgálat 1960-ban Argentínában el nem fogta, és bíróság elé nem állította.
Eich­mann pere ragyogó lehetőséget kínált Izrael számára, hogy tájékoztassa a világot a „végső megoldásról” (amelyről az emberek túlnyomó része mit sem tudott), de a bűnvádi eljárás nem készült fel kellőképpen a feladatra. Abban az időszakban, amikor a Harmadik Birodalom belső működéséről csak hiányos információk álltak rendelkezésre, nem volt könnyű tisztázni Eich­mann szerepét, s hazugságai és köntörfalazásai csak még tovább fokozták a zűrzavart. A per és az azt követő könyváradat teljesen téves képet adott számunkra arról az emberről, aki egy vállalat vezetőjéhez hasonlóan igazgatta és szervezte meg a fajirtást.
Ez a lenyűgöző életrajz az első mű Eich­mann életéről a nagy hullámokat vert per elcsitulta óta. Fényt derít arra, hogy az az Eich­mann-ábrázolás, mely szerint csak egy tehetetlen ember volt, akit a körülmények sodortak az SS soraiba, hazug, s  csak az a célja, hogy elterelje a figyelmet képességeiről, valamint korai politikai előmeneteléről.

David Cesarani a nemrégiben napvilágra került dokumentumok alap­ján mutatja meg, hogyan vált Eich­mann a náci Biztonsági Szolgálat zsidóügyi „szakértőjévé”, és hogy mély antiszemitizmusa ellenére kezdetben kiváló munkakapcsolatban állt a németországi cionista zsidókkal. Leírja, hogy a legújabb kutatások szerint az Eich­mann által 1939-40-ben Lengyel­országban kezdeményezett etnikai tisztogatások jelentették a kulcsfontosságú hidat ahhoz a szerephez, amit később a zsidók deportálásában játszott. Emellett Cesarani amellett érvel, hogy Eich­mannhoz nem feltétlenül állt közel a tömeges népirtás gondolata, érvei kifejtése közben bemutatja Eich­mann pályafutásának azt az érdekes, és nagyrészt ismeretlen szakaszát, melyben „megtanulta”, hogyan vigyen véghez egy fajirtást.

Eich­mann a bírósági tárgyaláson a náci éra egyik ikonjává vált. De vajon mennyire lehet őt reprezentatív mintának tekinteni? Cesara­ni azt sugallja, Jeruzsálemben olyan bűncselekményekkel vádolták meg, amelyeket valójában el sem követett, groteszk módon félrevezetve ezzel az egész világot Eich­mann-nal és gyilkos pályafutásával kapcsolatban. Ez az elgondolkodtató tanulmány sorba rendezi a tényeket a „végső megoldás” kivitelezésének egyik kulcsfigurá­járól, és új szemszögből enged be­pillantást a fajirtásba süllyedt Harmadik Birodalom cselekedeteibe, figyelemreméltó esettanulmányként a morális romlottságról, s arról, hogyan válik valakiből „végrehajtó”.


A SZERZŐ

David Cesarani a Londoni Egyetem Royal Holloway Col­lege-a Modern Történelem Tanszékének professzora. Eddig megjelent művei közül említést érdemel a Justice Delayed: How Britain became a refuge for Nazi war criminals, valamint az Arthur Koestler: The Home­less Mind. A ná­cik uralmának időszakáról szól a The Final Solution: Origins and Implementation; Ge­nocide and Rescue; Hungary 1944; illet­­ve a Paul Levine-nel együtt írt „By­s­tanders” to the Holocaust: A Re-Evaluation.

info@goldbook.hu

Ian V. Hogg: A világ mesterlövészpuskái

Gold Book Kiadó

Debrecen

Az amerikai védelmi minisztérium kutatás-fejlesztéssel foglalkozó ügynöksége, a DARPA bemutatta legújabb csodafegyverét, a OneShot mesterlövészpuskát - pontosabban azt a lézeres célzórendszert, ami 2011-től megkönnyíti a mesterlövészek életét azzal, hogy a szélviszonyok elemzésével korrigálja a célzást.

A fegyver 0,7 mérföldes (1100 méter) távolságból tízből hat halálos találatot ígér [1] 30 kilométeres szélben. A szél minden mesterlövész rémálma, és a célpontok életének megmentője: 10-15 kilométeres oldalszél, vagyis egy könnyű tavaszi szellő is képes a lövedék röppályáját akár 2-300 méteres távon is annyira módosítani, hogy az elvétse a célpontot. Tökéletes látási viszonyok és teljes szélcsend mellett egy jó mesterlövész a megfelelő fegyverrel akár 2,5 kilométerről is képes halálos találatokat elérni [2], de ilyen körülmények a gyakorlatban ritkán adódnak. A OneShot rendszer lézeres célzóberendezése azonban nem csak a célpont távolságát méri be, hanem a szél irányát és sebességét is nagy pontossággal képes megállapítani (plusz olyan, további tényezőket, mint a hőmérséklet és a páratartalom), és a távcső látómezejében a virtuális célkereszt helyzetét úgy módosítja, hogy az nem oda mutat, ahová a lézerkereső, hanem ahová a lövedék a valóságban, a szél által módosított röppálya végén be fog csapódni. A OneShot a hivatalos specifikációi [3] szerint negyvenszeres optikai zoommal segíti a mesterlövészt, éjjellátó módja is van, 1500 méterről alkalmas a célpont ellenséges mivoltának azonosítására, és 600-ról ad olyan képet az arcáról, hogy felismerhető a személyazonossága (éjjellátó módban nagyjából ezeknek a távolságoknak a felét képes produkálni). Bár az első 15 prototípust már átadták tesztelésre a hadseregnek, még jó néhány területen szorul további fejlesztésre a rendszer. A célzóberendezés egyelőre 3,75 kg (akku nélkül), és egy feltöltéssel egy óra a készenléti ideje. A célzás, és a röppálya kiszámítása elég lassú, egy percet vesz igénybe - igaz, az első lövés előtt a mesterlövésznek általában van ideje a hosszas célozgatásra. Problémát jelent viszont, hogy a célzás folyamata alatt az ellenség standard éjjellátó szemüvegekkel is kiszúrhatja a lézernyalábokat.

Egyetlen rendszer legyártásának ára jelenleg 85 ezer dollár körül van, de a tömeggyártással ezt 26 ezerre próbálják majd lenyomni. A fegyver kifejlesztésére eddig 7 millió dollárt költött a DARPA, és az eredeti tervekhez [4] (az 2000 méteres lőtávot tűzött ki 60 kilométeres szélben) képest többször csökkenteni kellett az elvárásokat.(index.hu)

A mesterlövész a gyalogos katona fegyverei számára elérhető hasznos lőtávot akár többszörösen is túlteljesítő mesterlövész puskákkal dolgozik. Két alapvető csoport különböztethető meg, a katonai mesterlövész (sniper) és a rendészeti (sharpshooter), melyek közötti különbségekről később lesz szó.

Raj-mesterlövész

Mint a neve is mutatja, a raj vagy ritkábban szakasz (kb 8-40 fő) "mesterlövésze". A Varsói Szerződés országaiban (így hazánkban is) őket nevezték mesterlövésznek, ezzel szemben az amerikai hadseregben a hidegháború végére eltűnt ez a beosztás. Napjaink konfliktusai azonban egyértelművé tették, hogy nem lehet lemondani az alkalmazásukról, ezért az amerikai hadseregben újra bevezették "designated marksman" néven.

Két irányból is meghatározó, hogy rajon belül alkalmazzák őket. Egyrészt, mivel nagyon sok van belőlük, ezért túl magas elvárásokat nem lehet velük szemben támasztani. Emellett mindig kéznél vannak (vagyis egy raj- vagy szakaszparancsnok döntését követően néhány 10 másodperc alatt bevethetőek), szükség esetén egyszerű gyalogosként is harcolhatnak (ezért nagy tűzgyorsaságú fegyvert igényelnek, ami "kapáslövésre" is alkalmas), a rajjal együtt mozognak, nem igényelnek külön biztosító, megfigyelő, szállító katonákat, vagyis logisztikai szempontból ideálisak.

Kiképzésük igen egyszerű, a rajban található katonák közül kiválasztják a legjobb lövőt, és egy rövid, néhány órás vagy néhány napos egyszerű tanfolyamot végeztetnek el vele.

Fegyverzetük esetén egyaránt fontos az alacsony ár, a nagy tűzerő, megbízhatóság, egyszerű kezelhetőség, és a pontosság. A Magyar Honvédségben az SZVD puskát használják fix 4-szeres nagyítású, távolságbecslésre is alkalmas távcsővel, az amerikaiban tuningolt (távcsővel, bipoddal ellátott) M16-t használnak, elvben fix távcsővel, amit a katonák gyakran lecserélnek 1,5-4,5 vagy 1-4-szeres változtatható nagyításúra (kisebb nagyítással gyorsabban lehet célozni, ami a közeli kapáslövéseknél fontos).

Jellemző hozzávetőleges lőtávolság SZVD-vel: fejlövés 150, mellalak 400 m-en belül, M16-tal fejlövés 200 m, mellalak 300 m-en belül. A nem-lineáris különbség elsődlegesen a lőszernek köszönhető, a Magyar Honvédségben gyengébb minőségű (nagy szórású) lőszert használnak (ezért közelre kevésbé pontosak), de ez egyben valódi puskalőszer, ami az energiáját nagy távolságon is megtartja, ezért 300 m felett is használható. Az amerikai hadseregben a raj-mesterlövészek speciális lőszert kapnak, aminek sokkal kisebb a szórása, mint amit a többi katona lőszere tud, azonban nem puska, csak karabélylőszer (kb 1/3 teljesítményű), ezért 300 m-en túl már nem használható.

Az alacsony lőtávolság következménye, hogy a távolságbecslés és a szél csak kis mértékben számít, a további környezeti paraméterek pedig egyáltalán nem számítanak.

Mesterlövész

Amerikai mesterlövész pár Afganisztánban (2006. október 19.)

A nyugati hadseregeknél hosszú ideje, és újabban nálunk is a fenti koncepciótól jelentősen eltérő mesterlövészeket is alkalmaznak.

Kiemelkedően tehetséges lövészeket választanak ki, akik rendkívül alapos kiképzésen esnek át. Ennek természetes következménye, hogy sokkal kisebb számban állnak rendelkezésre, mint a raj-mesterlövészek (kb. zászlóaljanként 3 pár, szemben a 30 raj-mesterlövésszel), ha egy szakaszparancsnok használni szeretné őket, akkor meg kell őket igényelni, megszervezni a ki- és visszaszállításukat, vagyis jellemzően néhány nap, mire a szakaszparancsnok döntéséből bevetés lesz, ha egyáltalán engedélyezik azt.

Kiképzésük rendkívül nehéz, csak a legjobbak jelentkezhetnek a tanfolyamra, de így is a résztvevők többsége nem végzi azt el. Az "egyszerű" lövészeten kívül fontos a röppályaszámítás, álcázás, felderítés tökéletes elsajátítása.

Taktikájuk, hogy tökéletes álcázás mellett, akár napokig megfigyelik a célpontot (gyakran rádión jelentik megfigyeléseiket), minél hatékonyabban végeznek a célponttal (one shot one kill), majd nyom nélkül visszavonulnak. Az sem ritka, hogy kizárólag megfigyelésre használják őket, vagyis egyetlen lövés nélkül távoznak. Az álcázás színvonalát jól jellemzi az az apróság, hogy tilos ürüléket hátrahagyniuk. A mesterlövészek leggyakrabban 2 fős csapatban dolgoznak. A pár egyik tagja a lövész, a másik a megfigyelő, akinek a fő feladata a röppálya számítása és a bevetési zónában tartózkodó célpontok meghatározása. E mellett az ő feladata, hogy ha felfedezik őket, akkor a karabélyával szükség esetén fedezze a visszavonulást, mivel a lövész leggyakrabban csak egy pisztollyal van felszerelve a puska mellett. Használatosak emellett nagyobb 3-4 fős csapatok is, ezekben parancsnok-hírközlő, esetleg még előretolt légiirányító is szerepel a csoportban (ilyenkor ők is karabéllyal vagy akár géppuskával vannak felszerelve). Gyakori a védelmi szerepkör, egy bázis környékéről akadályozzák az oda való behatolást.

A mesterlövész áldozatai legfőképpen olyan célpontok közül kerülnek ki, melyek kiiktatása számos egyéb következményt von maga után. Jellemzően nem gyalogos katonákra, hanem tisztekre, rádiósokra, orvosokra, nehezen pótolható személyekre "vadásznak". Háborús körülmények között a mesterlövészek komoly pszichikai hadviselésre is képesek azáltal, hogy az ellenséges csapatok egységei közül azt lövik le, akit mindenki szeret és tisztel, akire hallgatnak a többiek még ha nem is tiszt az illető. Érdekes tény, hogy a Vietnami háborúban egy M16-os karabélyból átlagosan 50 000 db lőszert lőttek ki egy célpont leterítése érdekében, míg mesterlövész puskából csak 1,3-et.

Rendőrségi mesterlövész

Rendészeti mesterlövészeket jellemzően túszhelyzetekben vetnek be. Magyarországon több kisebb rendőrségi alakulat is SZVD-vel van felszerelve és rendelkezik az átlagosnál jobban képzett lövésszel. A Terror Elhárító Szolgálat (TESZ) azonban, ahol a legnagyobb az esély e fegyverek bevetésére, mind felszerelésében, mind kiképzésében mesterlövészeket alkalmaz.

Rendőrségi mesterlövész

A legfontosabb különbség az elérendő cél. Katonák esetén a harcképtelenné tétel a fontos, amihez a civilizált katonák esetén egy bármilyen találat elegendő, mivel ezután kórházba kerül a meglőtt, vagyis nem fog harcolni. Nem is képes harcolni, hiszen például ha bal vállon lőnek egy tisztet, az a vérveszteségtől és a fájdalomtól képtelen arra, hogy ezután kilométereken át rohamozzon a katonái élén. Ezzel szemben egy terrorista harcképtelenné tétele alatt egészen mást értünk, itt az kevés, ha nem tud órákig kemény fizikai teljesítményt nyújtani, sőt, még az is kevés, ha 5 másodperc múlva a kezét sem tudja megmozdítani: egy AK47-essel 3 másodperc alatt akár 30 lövést is leadhat, amivel a környezetében lévő védtelen túszokban hatalmas kárt tehet. Ezért a rendőrségi mesterlövésznek azonnal (tizedmásodperccel a találat után) mozgásképtelenné kell tennie a célt. Ezért elfogadhatatlan egy szívlövés, ehelyett az agy mozgásszervi központját kell eltalálni. Mivel a fej jóval kisebb cél, 100-200m a maximális távolság, ahonnan még lövést leadnak, de nem ritka az 50m-nél is kisebb lőtáv.

Természetesen a fejre leadott lövés, az ideálist gyakran meg sem közelítő körülmények miatt nem minden esetben lehetséges. Többek között ezért is jutnak fontos szerephez rendészeti felhasználásban az olyan kialakítású és felépítésű lövedékek, melyek nem ütik át az emberi testet, nem veszélyeztetve ezzel a célpont mögött, vagy környezetében állókat. Jellemzően rendészeti felhasználású lőszerek:

• 5,56×45 mm NATO

• 6,16×51mm

• 6,5×55mm Mauser

• 7,62×51mm NATO

Ezeken kívül természetesen egyéb harcászati lőszerek is felhasználhatóak rendészeti alkalmazásban.

A mesterlövész felszerelése

Ahhoz, hogy a mesterlövész feladatát minél eredményesebben elvégezze, elengedhetetlen egy a célnak megfelelő puska, céltávcső, lőszer és álcázás.

Az álcázást természetes környezetben leghatékonyabban az álcagúnyával (ghillie suit) lehet megvalósítani. A ruha leggyakrabban a következőképpen készül: egy katonai terepruhára (BDU) egy hálót erősítenek, majd a hálóra vászon (zsákvászon) csíkokat. Ezeket a bevetési terület növényzetének színeire festik, gyakran növényzettel is kiegészítik. Álcázásnál fontos, hogy a kidomborodó részeket sötét színekkel fedjék és a homorú részeken használjanak világosabb színeket. A puska álcázása is szokványos, alapvető cél mind a lövész mind fegyvere és felszerelése álcázásánál, hogy a formai jellegzetességeket minél jobban megtörjék.

Igen hasznos segítséget nyújtanak a fegyver feltámasztására szolgáló állványok (ú. bi-pod)(vagy ezek hiányában a hátizsák, fegyvertáska), számológép és egy napló (log book), mely tapasztalati alapon gyűjtött adatokat tartalmaz a használt lövedék röppályájára vonatkozóan, különböző távolságokon és természeti viszonyok között. Ez nagyban segíti és felgyorsítja a lövész munkáját a lövés számításában.

Szép mesterlövészpuska

A fegyverzet terén egyértelműen a pontosságon van a hangsúly. Az elavultnak tűnő forgó-toló záras fegyverek a legpontosabbak, ezért ilyet használnak. Az amerikai hadseregben M-24-et, a Magyar Honvédségnél a hazai Szép-puskát kezdik alkalmazni. Mindkettő valódi puska kaliber (7,62x51, NATO szabványú), és jó minőségű lőszert használnak hozzájuk. A távcső is kiváló minőségű, nagy nagyítású, hogy minden apró részlet jól látszódjon.

Jellemző lőtávolság: fejlövés 300 m-en belül, mellalak 850 m-en belül. Ez utóbbi távolságon már nagyon komoly feladat a röppálya számítása. Néhány adat 1000 m-es lövészettel kapcsolatban: 4 km/órás (épp hogy érzékelhető) szél 90 cm-el tolja odébb a találatot, 5 °C-kal melegebb levegő 20 cm-t emel a találaton, 1%-os hiba a távolságmérésben (1000 m 990 helyett) 38 cm-t ejt a találaton. A szélmérésnél külön probléma, hogy nem csak a lövés helyén, hanem az egész útvonal során ismerni kellene a szélviszonyokat, mivel az közben igen jelentősen megváltozhat.

A lövés számítása

Egy megfelelően kivitelezett találathoz elengedhetetlen a célpont lövésztől való távolságának kiszámítása. Számos GPS alapon vagy lézeres elven működő távolságmérő berendezés létezik ilyen célra, de ha ilyen nem áll rendelkezésre nagy segítséget nyújthat a céltávcső MIL DOT beosztása is:

(célpont magassága yardban x 1000)/MIL mérettel = a távolság yardban

(célpont magassága collban x 27.778)/MIL mérettel = a távolság yardban

(célpont magassága collban x 25.4)/MIL mérettel = a távolság méterben

Azondban a célpont magasságára csak következtetni lehet, és távcsövenként változhat a nagyítás és a mil beosztás is.

Nehéz mesterlövész fegyverek

Anyagi célpontok ellen gyakran használatosak a mesterlövészek körében az úgynevezett nehéz mesterlövész puskák. Ezek alkalmazása emberi célpont ellen elenyésző mivel szállításuk és álcázásuk nagy méretük és súlyuk miatt nehéz. Emiatt inkább antimateriális, mint mesterlövész fegyverként kategorizálhatóak. A legelterjedtebb kaliber a 12.7x99mm (.50 BMG). Ennek van páncéltörő változata is, azonban nem létezik olyan versenyszintű lőszer, mely nagy hatásfokkal alkalmassá tenné ezeket a fegyvereket az elvileg akár 2000m-es távolságok leküzdésére is. Ez a másik oka, hogy inkább nagyobb kiterjedésű célpontok ellen használatosak. Egy PSZH, radar, vagy vadászrepülőgép használhatatlanná tétele nem probléma egy ilyen lőszer számára még 1,5 km-ről sem, azonban embernagyságú, esetleg mozgó célpont eltalálása ilyen távolságról már legalább annyira szerencsejáték, mint tudomány.

A legelterjedtebb ilyen felhasználású fegyver az amerikai Barett M82 melynek számos egylövetű és félautomata változata létezik. Sajnos nemzetközi szinten kevésbé elterjedt és megbecsült a magyar Gepárd M1, melynek szintén igen sok változata van.

Rekordok^[1] [szerkesztés]

• A legeredményesebb mesterlövész a finn Simo Hayha 542 találattal.
• Irakban Timothy L. Kellner 57 találatot ért el.
• Afganisztánban a kanadai Rob Furlong 2431 méterről ért el találatot.
• A második világháború idején az orosz Ljudmila Mihajlovna Pavlicsenko 309 megerősített találattal a legeredményesebb női mesterlövésznek számít.

Források [szerkesztés]

A Wikimédia Commons tartalmaz Mesterlövész témájú médiaállományokat.

1. ↑ Mesterlövész-rekordok: http://www.snipercentral.com/snipers.html

A „konfliktuskezelések” során egyre nagyobb szerep jut, és ezzel együtt egyre nagyobb érdeklődésre tartanak számot a lőfegyverek. Összeállításunkban, az utóbbi időben kifejlesztett nagy űrméretű (nehéz-) mesterlövész puskákat igyekszünk bemutatni, amelyeknek szélesebb körben kerülnek alkalmazásra. Népszerűségét leginkább hatékonyságának köszönheti ez a fegyvertípus. Nagy hatótávolságból pontosan, és ami nem elhanyagolható költséghatékonyan semmisítik meg a célpontokat. Nincs szükség tehát a drága irányítható lövedékek és rakéták alkalmazására.

Napjainkban több mint 20 különböző típusú nagy űrméretű mesterlövész puskát gyártanak a 12,7 mm kaliberűtől egészen a 20 mm-ig. A vezető szerep ebben az esetben is az Egyesült Államoké, majd Oroszország, Nagy-Britannia, Ausztria, Franciaország, Horvátország, Kína, Magyarország, Csehország és Svájc következik a sorban.

A nagy űrméretű mesterlövész fegyverek fejlesztésének fő irányvonala a teljesítmény növelése, a fegyverek súlyának, a visszarúgás erősségének csökkentése. Ezeket a tulajdonságokat úgy tűnik leginkább a fegyverek hossza határozza meg.

A nehéz mesterlövész puskák hatótávolsága 1500 – 2000 méter között van, míg egy átlagos mesterlövész fegyver (5,8 és/vagy 7,62 mm) esetében ez a távolság mindössze 600 méter. Ugyanakkor a nehéz mesterlövész fegyverek szórásképe sokkal alacsonyabb mint az átlagos űrméretű, hasonló fegyvereké. Következő összeállításunkban – a teljesség igénye nélkül – néhány elterjedt nehéz mesterlövész puskát mutatunk be Önöknek, röviden.

Egyesült Államok 

A nehéz mesterlövész puskák fejlesztése az Amerikai Egyesült Államokban a 80-as évek első felében kezdődött, a SASR (Special Аррliсаtiоns Scoped Rifle) program keretében. A program indításához nagy lökést adtak az amerikai és francia csapatok Bejrútban szerzett harci tapasztalatai. Az említett országok egységei béketeremtő missziót láttak el Libanonban az 1975-1990 között zajló polgárháború alatt. Az első nehéz mesterlövész puska a Model 500 Research Armament volt, amely azonban nem terjedt el széles körben.

A McMillan & Co. fejlesztett ki egy sorozatot M87, M88 és M93 típusjelöléssel. A típusok súlyukat, csöveik hosszát, a tár elhelyezkedését és kapacitását tekintve különböztek egymástól. Az M87 és M88 típusú puskákat az ellenséges mesterlövész csoportok ellen alkalmazták a jugoszláv válság idején, míg az M93 típust a francia békefenntartó egységek alkalmazták Boszniában.

Mindezek mellett (vagy éppen mindezek ellenére) a legszélesebb körben az amerikai M82 típusú mesterlövész puska terjedt el, amit a Barret Firearms tulajdonosa és fő tervezője fejlesztett ki 1982-ben. A fegyver modernizált változata, az M82A1, 1989-ben jelent meg a hadszíntereken. Az új fegyver súlya 12,9 kilogramm, teljes hossza 1447 mm, amelyből a cső hossza 737 mm, a tár kapacitása 10 töltény. A „Sivatagi vihar” hadművelet során a fegyver nagyfokú hatásfokról tett tanúbizonyságot. Az M82A1 típust leginkább az Amerikai Haditengerészet speciális egysége, a SEALS alkalmazta. 1992-ben az amerikai tengerészgyalogság, valamint az Egyesült Államok speciális egysége 3000 darab M82 és M82A1 típusú mesterlövész puskát rendelt.

Oroszország 

A 90-es évek elején fejlesztették ki Oroszországban a 12,7 mm kaliberű, V-94 típusú nehéz mesterlövész puskát. A kényelmesebb szállítás érdekében levehető csővel készült, ami a harci állapothoz képest – 1690 mm – „hordhelyzetben” mindössze 1100 mm. A öt lőszer befogadására alkalmas tárnak, valamint az automata újratöltési rendszernek köszönhetően viszonylag nagy tűzgyorsaság érhető el a fegyverrel.

Az SVN-98 típusú mesterlövész puskát a V.A. Degtyarev nevét viselő üzem fejlesztette ki. Az SVN-98 ismétlőfegyver egy masszív, szabadon mozgó (úszó) csővel rendelkezik, amelyet ún. hideg kovácsolással készítenek.

Az orosz fegyvergyártók büszkesége a „Vihlop” (ami magyarul annyit jelent: kipufogócső), amelyet az orosz speciális műveleti központ megrendelésére fejlesztettek ki. A fegyver súlya mindössze 7 kilogramm (szemben a nyugati gyártmányú fegyverek 9-13 kg-os súlyával). A fegyver hangtompítóval van felszerelve, ami lehetővé teszi az ellenséges célpont megsemmisítését több száz méteres távolságból anélkül, hogy a mesterlövész felfedné kilétét. A „Vihlop” első számú célpontjai az ellenség nehéz páncélvédelemmel felszerelt katonái valamint a gépjármű-technikai eszközök. Franciaország

Az eredeti kinézetű Hecate-II típusú francia, 12,7 mm-es, ismétlő nehéz mesterlövész puska a PGM Precision cég terméke. Ez az Ultima Ratio puskacsalád legnagyobb fegyvere, amelyhez 12.7 x 99 mm töltényt használnak.

• Tervező: Gilles Payen
• Gyártó: PGM Precision
• Súlya: 13,8 kg
• Teljes hossza: 1380 mm
• Cső hossza: 700 mm
• Töltény: .50 BMG (12.7 x 99 mm)
• Kaliber: 12.7 mm
• Torkolati sebesség: 825 m/s
• Hatásos lőtávolság: 1800 méter
• Maximális lőtávolság: több mint 2000 méter

Dél-Afrikai Köztársaság

Az utóbbi időszakban a 20 mm-es nehéz mesterlövész puskák egyre erősebb pozíciót vívnak ki a fegyverek világpiacán. A Dél-Afrikai Köztársaságban kifejlesztett NTW-20 típusú puskához olyan 20 x 83,5 MG151 típusú lőszert használnak, amilyet több mint 50 évvel ezelőtt a Luftwaffe alkalmazott repülőgépei fegyverzetéhez. A tervezők állítása szerint a puska hatásos lőtávolsága 1500 méter.

Az NTW-20 hosszú csövű változata az ex-szovjet 14,7 mm-es lövedékkel több mint két kilométeres távolságból képes a célt megsemmisíteni.

Horvátország

A RT-20 típusú mesterlövész puskát az 1990-es évek közepén fejlesztették ki Horvátországban. A RT-20 név jelentése: 20 mm-es „Rucni Top” – „Kézi fegyver”.

Ezt a fegyvert az egyik legerőteljesebb fegyverként tartják számon, és előszeretettel hasonlítják össze a dél-afrikai NTW-20, valamint a finn Helenius APH-20 típusokkal.

A RT-20-at sikeresen alkalmazták az 1990-es évek második felében, a jugoszláviai háború alatt.

• Kaliber: 20x110mm Hispano
• Csőhossz: 920 mm
• Súly: 19.2
• Teljes hossz: 1330 mm
• Maximum hatásos lőtávolság: 1800 méter

A magyar Gepárd

A Gepárd M1 egy 12,7 mm-es nehéz mesterlövészpuska. Rendeltetése a gyengén páncélozott célok megsemmisítése 2000 méteren belül. A fegyvert a Magyar Honvédségben korábban alkalmazott Dragunov távcsöves puskák leváltására tervezték meg.

A Gepárd pontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az az eredmény miszerint tíz lövésből kilencszer át lehet vele lyukasztani egy 900 méterre felállított hüvelyt. A Gepárd fegyvercsalád a II. világháború óta a magyar hadiipar első nagyszabású és - ma már kijelenthetjük - sikeres vállalkozása volt a lőfegyverfejlesztés területén.

Az SZVD vagy Dragunov-mesterlövészpuska (Sznajperszkaja vintofka Dragunova, rövidítve SZVD), egy gázelvételes forgózáras reteszelésű fegyver, amit Jevgenyij Dragunov tervezett 1958és 1963 között.

A Dragonov volt a világ első, kifejezetten erre célra épített fegyverre. A fegyver félautomata, csak egyes lövésre képes. A fegyver SZVD-63 típusnéven is ismert, ahol a szám a rendszeresítés évére utal. A Dragonov nem egy klasszikus mesterlövész puska, ezért gyakran katonai távcsöves puskának nevezik.

A fegyverrel szembeni alapvető követelmény a mesterlövész puskákra jellemző "egy lövés – egy találat" elv helyett a harci körülmények között egymás után gyorsan leadható pontos célzott lövések lehetősége volt.

Az SZVD-t 1963-ban rendszeresítették a szovjet hadseregben, majd megjelent a Varsói Szerződés többi tagállamának fegyverzetében is, ahol a gépesített lövész alegységek szakasz szintű támogató fegyvere volt.

A Barrett M82A1 egy félautomata romboló mesterlövész puska. A fegyver 50-es kaliberű lőszert használ. A fegyvert elsősorban arra terveztek, hogy a fedezék mögött vagy páncélozott harci járműben lévő ellenséget megsemmisítse.

A fegyver felépítése és torkolati sebessége, lehetővé teszi a lövésznek akár 2,4 km-es távolságból is leadhat pontos lövést. Ennél a fegyvernél teljes mértékben érvényesül „az egy lövés egy halál” elv.

Az Irakból hazatérő katonák csak dicsérni tudták a fegyvert

A fegyvertervezők elsősorban a mesterlövészpuskák, valamint a géppisztolyok megújításán dolgoznak. Az új lőfegyverek a hozzájuk csatlakozó új kiképzési metodikával növelni fogják a harcoló katonák hatékonyságát.

Mesterlövészpuskák

Az Egyesült Államok hadserege 2009 májusában írta ki az M-24 típusú mesterlövészpuska módosított változatának elkészítésére felhívó tendert. A típus széles körben elterjedt az USA hadseregében. A pályázatra négy cég jelentkezett, akiknek 2010. március 11-ig kellett leadniuk az általuk elkészített, modernizált M-24 puskákat. A módosított fegyverek tesztjei március végén kezdődhetnek meg, és a tervek szerint ez év nyarán kihirdetik a tender nyertesét, és várhatóan az első, új verziójú puskákat még 2010 őszén átveheti a hadsereg.

Az M-24 mesterlövészpuska az 1980-as évektől számít az egyik alapfegyvernek az amerikai hadseregben, és ez idáig szinte semmilyen jelentős változtatást nem hajtottak végre rajta. A mesterlövészpuska az 1960-as években megalkotott Remington 700 típus módosított változata. Az M-24 mesterlövész puska egy 7.62 mm-es, forgó-tolózáras ismétlő fegyver, amelynek belső tárja 5 darab, 7,62x51 mm-es lőszer befogadására képes. A szabadlengésű cső növeli a fegyver pontosságát. A mesterlövészpuskát M3A 10X nagyítású céltávcsővel használják, amellyel az M24 körülbelül 800 m-ig pontos. Mindazonáltal hadműveleti területeken – Irakban és Afganisztánban – már feljegyeztek olyan eseteket, amikor több mint ezer méteres távolságból is hatékony volt a fegyver.

A hadsereg követelményei szerint a módosított mesterlövészpuska hatásos lőtávolsága nem lehet kevesebb, mint ezer méter. Mindezen túl a fegyvert el kell, hogy lássák egy öt, illetve tíz lőszer befogadására képes külső tárral, valamint egy 3x – 25x állítható irányzékkal. A modernizált M-24-es esetében 7,62x67 mm-es lőszereket fognak alkalmazni. Ilyen kaliberű lőszert jelenleg is tudnak használni, ugyanakkor az új fegyver esetében már csak ezt a kalibert alkalmazzák. A mesterlövészeknek valószínűleg nem kell újratanulni a fegyver használatát. Számukra rövid tanfolyamokon ismertetik az új az optikai távcsővel való célzás módszereit, valamint a fegyver megváltozott szolgáltatásait.

Egyéni kézifegyver

Az M-24 módosítására kiírt tender mellett az USA hadserege 2009 közepén pályázatot hirdetett egy új gépkarabély kifejlesztésére, a ma rendszeresített Colt M4 típus felváltására. A cél érdekében a hadseregnek meg kellett váltania az M4 típussal kapcsolatos jogokat a Colt cégtől annak érdekében, hogy a tenderen több cég indulhasson. Az M4 gépkarabélyt az Egyesült Államok 1997 óta alkalmazza. Ez idő alatt több mit 90 ezer darabot gyártottak a lőfegyverből.

Az M4 gépkarabély automata vagy félautomata fegyver, amelyhez 5,56x45 mm-es NATO lőszert használnak. Sorozatlövés üzemmódban a fegyver 3 lövést ad le egymás után annak érdekében, hogy a lövészt ismét célzásra, ezáltal pontosabb lövésekre kényszerítse. Az M4 elméleti tűzgyorsasága 700/95 lövés/perc, lőtávolsága 500 m. A fegyver tárkapacitása 30 lőszer. A fegyver többféle kiegészítővel is felszerelhető (optikai irányzék, infratávcső, lézerirányzék, taktikai lámpa, hangtompító).

Kiképzés

2010 májusától az USA hadserege a tervek szerint áttér egy új lőkiképzési program végrehajtására. Az új kiképzési program az ARM 6 elnevezést kapta, és az amerikai hadsereg Fort Benningben található bázisán került kidolgozásra. A program keretén belül minden egyenruhát viselőnek végre kellene hajtania a komplex kiképzést, amelynek egyik fő eleme az 50 – 300 m-es távolságban felbukkanó célok megsemmisítése. A feladat végrehajtásához 30 lőszert kapnak a katonák, és a célokat nem egy helyről, hanem folyamatos helyváltoztatás mellett (fedezéktől fedezékig mozogva) kell leküzdeniük.

Összeállította

Kerekes Tamás

Ítélet Jeruzsálemben

Az Európa Kiadó 1984-es kötete után az Oliver Games Könyvkiadó adta ki 2004-ben Eichmann pertörténetét. A filozófiai rangra is számot tartó tárgyalás (Eichmann kapcsán fogalmazta meg Hannah Arendt a „gonosz banalitása” tézisét) nyolc hónapig tartott és maga az ítélethirdetés tizenhat percig, a jeruzsálemi bíróság mind a tizennégy vádpontban bűnösnek tartotta, Eichmann felmentést kért, a végeredmény kötél általi halál lett. A világtörténelemben Eichmann volt az, akit a legtöbb ember haláláért vádoltak, „rekordját” senki nem szárnyalta túl. A jogi, filozófiai kérdéseket is felvető tárgyalás legfontosabb kezdőlépése az volt, hogy bebizonyítsák a világnak, hogy Izrael állama is fölléphet háborús bűnök terén, noha a második világháborúban nem volt hadviselő állam. Eichmann több szempontból megkerülhetetlen figura, hisz emlékiratai alapján, illetve ennek segítségével fogták perbe David Irving holokauszt- tagadót. Magát a népirtást azonban Eichmann elismerte, csak az abban való szerepét próbálta csökkenteni. Külön furcsasága elfogatásának, hogy noha a CIA tudta, hogy hol rejtőzik a háború után Eichmann, semmit nem tett az elfogatásáért. 1961. április 11-én Jeruzsálemben megkezdődött a Adolf Eichmann elleni per, mely során 14 vádpontot hoztak fel ellene. Háborús bűnökkel, a zsidók és az egész emberiség elleni elkövetett rémtettekkel vádolták. A vád mintegy 100 tanút, 2000 bizonyítékul szolgáló iratot és 3500 oldalas kihallgatási jegyzőkönyvet sorakoztatott fel. Eichmann elismerte a második világháború során végbevitt cselekedeteit, azonban bűnösségét tagadta: "Az én bűnöm az engedelmességem. Háborús kötelezettségeim a szolgálati eskümnek voltak alaárendelve. A vezetőréteg - amihez én nem tartoztam - parancsokat adott. Az akkori rendszer kiszolgálói most az áldozatok. Én is egy ilyen áldozat vagyok." Bűnösnek találták és 1961. december 15-én kötél általi halálra ítélték, amit 1962. június 1-én végre is hajtott. Malkin (az izraeli ügynök, aki elfogta Eichmannt)az izraeli titkosszolgálatnál először robbantási szakértő lett. A párizsi Sorbonne-on folytatott képzőművészeti tanulmányai lehetővé tették lehetővé, hogy új személyazonosságot vegyen fel, s később ez biztosította számára az álcázást a titkosszolgálatnál. A Moszad 1960-ban küldte többedmagával Argentínába azzal a feladattal, hogy kerítse kézre a dél-amerikai országban álnéven élő náci tömeggyilkost. Az ügynököknek négyhavi megfigyelés után Buenos Airesben sikerült elrabolniuk, és Izraelbe csempészniük a zsidók millióinak deportálásáért felelős SS-tisztet.. Malkin, három gyermek apa 1976-ban vonult nyugdíjba. Azóta főként a festészetnek élt. Feleségével Tel-Aviv és New York között osztotta meg idejét. Elfogásának legfőbb akadálya, hogy hogy a nyugatnémet és az amerikai kormányzat két okból kímélte Eichmannt: egyfelől attól féltek, hogy a náci főbűnös bíróság elé kerülve terhelő vallomást tesz a Konrad Adenauer vezette nyugatnémet kormányzat több, náci multú tagjára, elsősorban Hans Globke nemzetbiztonsági tanácsadóra. Az amerikaiak fő ellenfele akkor a Szovjetunió volt, az NSZK kormányát viszont szövetségesüknek tekintették, melyet nem akartak kompromittáló adatokkal meggyengíteni. Másrészt - hasonló meggondolásból - a CIA eszközként, informáci- forásként akarta felhasználni az egykori nácikat, azt remélve tőlük, hogy a szovjetekkel és más kommunistákkal kapcsolatos ismereteiket rendelkezésére bocsátják. Mint Robert Wolfe történész, aki ugyancsak hozzáfért a nyilvánosságra került dokumentumokhoz, elmondta: ebben a dologban az amerikaiaknak csalódniuk kellett: a volt nácik nem szolgáltak értékelhető információkkal. A per értelmezésének máig nincs hivatalos változata, mindenkiből egyéni érzelmeket vált ki, s  a főügyész véleményét még zsidó tudósok is megkérdőjelezik:

A történelem és a történet szó egy tőről fakad, a történész is történeteket mesél. De ki mondja el a történetet, ha maga a történelem kerül az ítélőszék elé?

Izrael állam perére Adolf Eichmann ellen 1961-ben, Jeruzsálemben került sor, és bírósági ítélettel végződött. Az ítéletet egyhangúan mondták ki - a bíróság egy emberként adta meg a hivatalos történetet/történelmet. A tárgyaláson a bírók azonban nem egyedül írják a történelmet, kiveszik belőle részüket az ügyvédek is, akik megszabják a történet keretét, és eldöntik, ki mondja el.

Gideon Hausner, az Eichmann-per főügyésze az első számú történetíró szerepét vállalta magára. Hatmillió áldozat, hatmillió vádló nevében beszélt. Hannah Arendt, aki a The New Yorker tudósítójaként érkezett Jeruzsálembe, szintén az Eichmann-pert beszélte el. A jogi drámában azonban nem hivatalos szereplőként lépett fel, tudatosan vállalta, hogy elmondja az ellentörténetet, azt, amelyik a tárgyalóteremben nem hangzott el, pedig el kellett volna mondani.

Ha valaha beszélhettünk "történetmondók versenyérôl", itt mindenképpen erről volt szó. Arendt újraírta a főügyész vádiratát, felülbírálta Hausner tanúválasztását, ellenezte azt az irányvonalat, amely alapján Hausner a tárgyalást vezette, újraértelmezte a bűntényt, végül pedig nem tudott ellenállni a kísértésnek és meghozta saját ítéletét. Eichmann in Jerusalem (Eichmann Jeruzsálemben) című könyvében gyakran kritizálja Hausner döntését. Hausner a maga részéről az Justice in Jerusalem (Igazság Jeruzsálemben) című könyvében csupán egyszer említi meg Arendtet. Hausner Eichmann kapcsán Skorzeny fasiszta banditáiról beszél. Skorzenyt a nürnbergi perben felmentették. Hausner a világhírű ösztöndiagnoszta, Szondi professzorhoz küldte el Eichamann vizsgálati adatait. Szondi nem ismerhette a vádlottat. Az eredmény lesújtó volt, az eljárás azonban inkább emlékeztet arra, amit prejudikációnak nevezünk. Mellesleg megjegyzem, hogy magyar pszichiáter is vizsgálta Eichmannt, akinek beszámíthatósága egyébként nem volt kérdéses.Külön bonyolíthatta az eseményeket az, hogy a jelzett időpontban Izrael államban nem volt halálbüntetés. Azt Eichamann „kedvéért” hozták. A kötet magyar előszavát író Karsai Elek professzor más hibáját rója fel a könyvnek: Hausner azt sugallja, hogy a deportálások terén két egyenlő nagy deportáló volt, Magyarország és a Harmadik Birodalom. Ezt képtelenségnek nevezi Karsai Elek és megemlíti, hogy Románia 800 000 fős zsidólakosságának fele érte meg a háború végét, azaz a zsidónak minősített román állampolgárok személyi vesztesége közel azonos volt a magyar lakosságéval.Fontos volt a könyv újbóli megjelenése: az újra-és újra felbukkanó holokauszt -tagadás miatt. Minden nemzedéknek újra magának kell kialakítania a holokauszt-képét. Eichmann megérdemelte a halált. Az események mélyebb megértéséhez fontos háttérmunka Hausner könyve, aki a per idején Izrael állam főügyésze volt.  Kerekes Tamás Gideon Hausner: Ítélet JeruzsálembenOliver Games International Könyvkiadó, Budapest, 2006, kötött, 748 oldalISBN 9 789 632  171449, www.europakiado.hu   Arendt: Eichmann JeruzsálembenEichmann: Materiale und KommentarenKaul: az Eichmann-ügyMalkin.Stein:Eichmann a markombanRuddel:The trial of Adolf EichmannSchön: a jeruzsálemi perWiesenthal:A gyilkosok köztünk járnakEichamann: Tárgyalástól ítéletig  http://www.historia.hu/archivum/2000/000506sipospe.htmhttp://www.historyplace.com/worldwar2/biographies/eichmann.htmhttp://index.hu/politika/kulfold/eichmann?main&rnd=185http://www.pbs.org/eichmann/http://www.sofar.hu/hu/node

Az Eichmann-per a XX. század egyik legdrámaibb és egyben legvitatottabb eseményének a hátterébe ad betekintést. Ez a per a világtörténelem szerves része. Gideon Hausner, aki 1960-ban Izrael állam főügyésze volt, elsőként írja meg a teljesség igényével saját szerepét is a perben. Eichmannt izraeli ügynökök zseniális szervezéssel és titkosszolgálati eszközökkel Argentínából az Erecbe, azaz Izrael állam területére csempészik, hogy elszámoltassák a II. világháborúban betöltött szerepéről. Az Ítélet Jeruzsálemben szerzője részletesen leírja a tárgyalás folyamatát, megfogalmazva szubjektív véleményét is Adolf Eichmannról, a hóhérról, aki a magyarországi deportálások kiagyalója és szervezője volt. Az Eichmann-per a világ teljes odafigyelése és kontrollja mellett zajlott. A könyvben - sajnos - számos magyar vonatkozású tényt találhatunk.

Martin Amis, a kortárs angol próza egyik kiválósága különös esszéregénnyel állt elő. Regényíró fiaként, könnyed stílusban ír a kommunizmusról, és közben új és megrázó képet fest a diktátorról, azaz a Kobának becézett Sztálinról. (Becenevét, a Kobát Az apagyilkosság c. regényből vette Sztálin.)

Az író testközelből szemlélhette a bolsevik elveket: apja, Kingsley Amis, híres angol író, tizenöt éven át kommunistának vallotta magát (ún. szalon kommunizmus), utána konzervatív meggyőződésekre váltott át.

A könyv helyenként a komikum fele hajlik, például a bolsevizmusról szóló viccek felelevenítésekor: "Milyen az igazi árja? Szőke, mint Hitler, magas, mint Goebbels és karcsú, mint Göring...", de ilyen a Hitler alakját felöltő Chaplin is, ami mindmáig ellenállhatatlan nevetést kelt.

Másképp nézve rémdráma ez a javából: "Genrih Jagoda után (akit 1938-ban agyonlőttek) Nyikolaj Jezsov lett a CSEKA főnöke (akit 1940-ben agyonlőttek), majd őutána Lavrentyij Berija (akit 1953-ban agyonlőttek), és Iszaak Babel (akit 1940-ben agyonlőttek), valamint Oszip Mandelstam, aki úton Kolima felé 1938-ban megőrült."

A néhány éve megjelent kötetben (Értelmiségiek és a XX. század) egy másik szerző, Johnson arról ír, hogy a néptribunnak tartott Lenin fejbelövésekkel alapozta meg a szovjet diktatúrát. Martin Amis bolsevizmusról szóló könyvének fenti idézete szerint Sztálin nem torzította el a lenini téziseket, csak alkalmazta.

Az értelmiségiekről Lenin a következőképpen gondolkodott: "A munkások és parasztok szellemi ereje egyre növekszik a harcban, amelyet a burzsoázia és annak cselédei ellen vívnak, azok ellen a másodrangú entellektüelek és a kapitalizmus lakájai ellen, akik a nemzet agyának képzelik magukat. Nem a nemzet agya ők, hanem a nemzet szarai".

Lenin uralma alatt (1917 január 1 és 1923 január 1) az árak százmilliós nagyságrendben nőttek (megteremtette a lenini éhséget, melynek áldozata ötmillió halott), de ez nem a terrorból fakadt. Az foglalkoztatta, hogyan lehetne forradalmat csinálni kivégzések nélkül? Nála még eszköz volt. Koba volt az, ki strukturálisan összekapcsolta a kettőt. Nála már cél volt.

A könyv azt a folyamatot ábrázolja, ahogy Sztálin behelyezkedik a lenini diktatúra készen kapott elvei közé, és előbb a grúzok, majd a kommunisták, majd saját barátai, az ukránok, a tisztikar és a tudósok ellen fordult. Következtek volna a zsidók. Úgy tűnt, hogy a harmincas években csak egy barátja akadt, maga Hitler, és abban is csalódott.

A kötet 198-dik oldalán szereplő kép talán emblematikus összefoglaló is lehetne. Az 1920-ból származó fekete-fehér fotó címe: Emberevők. A Szovjetunióban 1936-ban alkotmányi cikkelyek kellettek, hogy kimondják: tilos a kannibalizmus. Ám a kép még előtte készült.

A képen kiálló járomcsontú, pravoszláv vonású, fejkendős, halinacsizmás, középkorú nő áll az ukrajnai piacon, szakállas társával. Egy levágott emberfejet tartanak kezükben, a férfi egyik szeme nyitva, orra fagyott. Az árusító pulton csontsovány, maximum tízéves fiúgyerek teteme van ülő helyzetbe támasztva. Ez a kirakat. Meg a belsőségdarabok, kicsontozva.:

A magyar kiadás borítója

Az 1937-es országos népszámlálási adatokkal elégedetlen Sztálin agyonlövette a Népszámlálási Bizottságot, az 1939-ben született eredményből Sztálin újra kivonta a Népszámlálási Bizottság tagjait. 1930 után mindenkit megölt, aki ismerte Trockijt.

Kétszer ment át az osztrák határon, hogy meglátogassa Lenint Krakkóban, de az 1915-ben, tíz év ismeretség után nem emlékezett a nevére. Tudósokat, írókat, grúzokat tört meg.

Tanácsai: "Ha van ember, van probléma", "Üss, üss és megint csak üss"

A nőkről: "egy gondolkodó nő...olyan, mint egy gondolkodó hering: csupa bőr és szálka."

A családról: amikor a második világháború alatt a németek Paulus tábornokot akarták kicserélni Jakov fiára azt válaszolta: "Nincs Jakov nevű fiam!" Egy másik változat szerint: "Nem adok tábornokot közlegényért".

A személyi kultusz idején egy ember tíz évet kapott, mert elsőként hagyta abba a tapsot. Az író szerint Sztálin leghosszabb beszédét gramofonra vették. A legenda alapján nyolc lemezt töltött meg, ám az utolsón nem volt más csak taps. A szerző kommentárja a következő:

"Most egy pillanatra csukják be ezt a könyvet, és képzeljék el, hogy ott ülnek Moszkvában, éjszaka, 1937-ben, és a nyolcadik oldalt hallgatják. Olyan lehetett, mint a közelgő iszonyat, mint a pszichózis zenéje, mint az állam tombolása."

A feljelentés intézménye: a regény

Sztálin alatt az írni ige új jelentést kapott: jelentést írni a Szerveknek. Minden ötödik ember így tett. Regénynek nevezték a Cseka által összeállított cirkalmas tanúvallomásokat. A feljelentésnek, mint közéleti műfajnak, Oroszországban Rettegett Ivánig visszanyúló történelme van: "Besúgó leszel vagy meghalsz."

A hamis feljelentőket, akik csak két évet kaptak, a Gulágon gyakori tízeshez, vagy negyedeshez (huszonöt év) képest, a foglyok egymás közt semmi-nek nevezték. A kollektivizálás idején a feljelentés intézménye ugrásszerű fejlődésen ment keresztül. A feljelentést alá sem kellett írni. Pénzjutalom járt a feljelentésért. Egy kommunista több mint száz embert jelentett fel négy hónap alatt.

Szó esik a legbámulatosabb feljelentőről, a nagy Nyikolajenkóról, Kijev réméről. Őt Sztálin külön megdicsérte: "egyszerű alacsony származású asszony", és mégis "igazi hőssé tudott válni". Kijevben kiürült az utca, amikor Nyikolajenkó kilépett a házából, jelenléte egy szobában mindenkit halálos rémülettel töltött el.

Fejébe szállt a siker, előbb Hruscsov helyettesét jelentette fel, majd Hruscsovot: "burzsoá nacionalizmus" miatt és Sztálin végül elismerte, hogy ütődött. Nyolcezer ember elpusztításában segített.

A Gulág

Huszonegy napig tartó verés. Még harminc év múlva is fáj. Éheztetés: a foglyot egy hónapig tartják 10 dekás fejadagon. Alvásmegvonás, melytől az ember elveszti a személyiségét. A belek kiürítése nyilvános. A rablók úgy kártyáznak, hogy egymás szeme a tét. Mínusz harmincöt foknál nehézzé válik a légzés.

A kórházbarakkba kerülni akarók magukkal hozzák önkezűleg levágott lábaikat. A raboknak, mert olyan szorosan zsúfolták őket, hogy nem tudták mozdítani karjukat, a szájukkal kellett elkapni a behajított jégdarabokat, akárcsak a pingvineknek. Hetvenkét óra a sötétzárkában örökre tönkreteszi a térdet, a kolimai aranybánya három hét alatt egy erős ember egészségét is egy életre meg tudta törni.

A vég

Március 1. Szélütés, összerondítja pizsamáját, fekszik az ebédlő padlóján, mellette egy üveg ásványvíz és egy Pravda. Beszélni nem tud. Az összes kremli orvost börtönben kínozzák, személyes orvosa, Vinogradov, vasra van verve.

Öt napig szívják a piócák a vérét a füle alatt, de március ötödikén meghal. Temetése napján emberek hatalmas tömegei hömpölyögtek Moszkvába, veszélyesen összezsúfolódva. Azon a napon több mint száz ember halt fulladásos halált Moszkva utcáin.

Martin Amis: Koba, a rettenetes. A nevetés és a húszmillió, Európa Kiadó, 2004, Budapest (fordította M. Nagy Miklós

Az 1908. esztendőben születtem a harkovi kormányzóság déli részén, apám, Dmitrij Ivanovics Sznyegirjov birtokán. Atyám addigra a legnagyobb orosz cukorgyárossá emelkedett, s két birtoka is volt – az egyik Vaszkelovóban, Szentpétervár mellett, ahol megláttam a napvilágot, a másik Baszanciban, Ukrajnában, ahol gyermekkoromat töltöttem. Családunknak ezen kívül volt egy kisebb, de otthonos, fából ácsolt háza Moszkvában, az Osztozsenkán, valamint egy hatalmas lakása Szentpéterváron, a Millionnaján.

Baszanciban apám saját maga alakította ki uradalmát a „cukoripar hőskorában”, mikor is vásárolt kétezer hektárnyi termékeny ukrán földet, répatermesztés céljából. Ő volt az első orosz cukorgyáros, aki saját répaültetvények létrehozása mellett döntött ahelyett, hogy a termést a régi módszer szerint a parasztoktól vásárolta volna fel. Nagyapámmal ugyanott felépítettek egy cukorgyárat is. A birtokra nem lett volna feltétlenül szükségük, mivel a család már a fővárosban lakott. Ám aggodalmas természetű nagyapám ragaszkodott hozzá, egyre azt hajtogatta, hogy „ilyen zűrzavaros időkben jobb, ha a gazda minél közelebb van a répához is, a gyárhoz is”. Baszancitól apám idegenkedett.

– Porfészek ukrán legyekkel – mondogatta.

– De azok a legyek a te cukrodra szállnak! – nevetett édesanya.

Légyből arrafelé tényleg több volt a soknál. Nyáron állandósult a hőség. Viszont a tél csodás volt, havas és puha.

Vaszkelovóban apám csak később vásárolt birtokot, amelyekor már igazán gazdag ember lett. Ódon, rideg ház állt rajta, oszlopsorral, két szárnyépülettel. Úgy rendeltetett, hogy éppen itt lássam meg a napvilágot. Idő előtt érkeztem, a vártnál két héttel korábban kéredzkedtem a világra. Anyácskám elmondása szerint ennek oka a rendkívüli időjárás lehetett, amely aznap, június 30-án uralkodott. Az égen egyetlen felhő sem mutatkozott, rezzenéstelenül állt a levegő, ám ennek ellenére egyszercsak távoli mennydörgés hallatszott. Az égzengés szokatlannak tetszett: anyám nemcsak hallotta, hanem érezte is a magzatjával, azaz velem.

– A mennydörgés mintha lökést adott volna neked – mesélte. – Könnyen születtél meg, és akkora súllyal, mintha teljesen kihordtalak volna.

A rákövetkező éjjel, július 1-jére virradóra az ég északi része szokatlanul világosnak tűnt, ezért az éjszakára mint olyanra egyáltalán nem is került sor: az esti fényeket azonnal a hajnaliak követték. Ez nagyon furcsa volt – a fehér éjszakák június végére megfakulnak. Anyácskám így tréfálkozott:

– Az ég a te tiszteletedre borult fényárba.

Megszülni a kemény és mindig hűvös díványon szült meg engem, apám irodájában: a fájdalmak akkor érték, amelyekor „ostoba locsogásba merült a régi ágyásokról meg az új kertészről”. A dívánnyal szemközt a fal teljes hosszában tölgyfapolc húzódott, rajta cukorsüvegek. Mindegyiket saját betakarítású cukorból öntötték, mindegyik egy-egy pudot nyomott. Mindegyiken ott állott évjáratának lenyomata. A legtöményebb cukorfinomítványból készült, valószínű, a tömzsi, fehér kúpok látványa volt az első, amit ezen a világon megpillantottam. Mindenesetre biztos, hogy gyermeki emlékezetembe éppúgy bevésődtek, mint anyám és apám képmása.

Engem Alekszandr névre kereszteltek, Alekszandr Nyevszkij orosz szent és hadvezér tiszteletére, egyben dédapám, Alekszandr Szavvics emlékére, aki a Sznyegirjov kereskedődinasztiát megalapította. Mindenki másképpen szólított: apám Alekszandrnak, anyám Surának, a nénikéim Szásenykának, a nővéreim Surjonoknak, Vaszilij bátyám Alexnek, Ványa bátyám Szányának, Madame Panaget, a nevelőnő Sachának, Frol erdőkerülő Lakszander Dmitricsnek, Gavrila lovász pedig „ifiúr”-nak.

A családban hét gyermek nevelkedett: négy fiú és három leány – egyikük, Nasztya, púpos volt. Született még egy kisfiú, de ő agyvelőgyulladásban ötéves korában meghalt.

Kései gyermek voltam, legidősebb fivérem, Vaszilij, tizenhét évvel volt idősebb nálam.

Apám magas, kopaszodó és komor ember volt, hosszú, erős kezekkel. Jellemében összefonódtak az energikus férfi, a körültekintés, a józan elgondolások, a durvaság és a hatalomvágy vonásai. Néha egy gépre emlékeztetett, amelyik rendszeres időközönként elromlik megjavítja magát, s újból kifogástalanul működik. Istenítette a haladást, és négy gyárának vezetőit Angliába küldte tanulmányútra. Ő maga azonban nem szívesen mozdult ki külföldre, azt ismételgette, hogy „azoknál ott mintha folyton tojásokon kellene lépkedni”. A nyelvérzék tökéletesen hiányzott belőle, franciául is csupán három tucat bemagolt mondatot tudott.

Anyám mesélte, hogy külföldön apám elveszettnek érezte magát. Apám szaratovi gabonakereskedők leszármazottja volt, akik fokozatosan gyárosok lettek. A Sznyegirjovok tágabb családja négy cukorgyárat, egy édességgyárat és egy gőzhajózási vállalatot mondhatott a magáénak. Ifjúkorában apám a szaratovi egyetem műszaki karán tanult, ám a harmadik évfolyamtól ismeretlen okoknál fogva kimaradt. Akkor menten beállt a családi fogatot húzni. Kéthavonta egy alkalommal komor iszákosságba zuhant (szerencsére ez három napnál sohasem tartott tovább), gyakorta törte-zúzta a bútorokat, a legalpáribb szavakkal illette anyámat, de egyszer sem emelt kezet rá. Kijózanodva bocsánatot kért tőle, elment előbb a fürdőbe, majd a templomba vezekelni. Ám nem volt különösebben vallásos.

A gyerekekkel egyáltalán nem foglalkozott. Rólunk anyácskánk, a dadusok, a nevelőnők, no meg a két birtokon hemzsegő számtalan rokon gondoskodott.

Anyám maga volt az áldozatos orosz asszony mintaképe, aki gyermekei és a család boldogulása végett megfeledkezett saját magáról. Tündöklő szépséggel áldotta meg az ég (felerészt oszét, felerészt tyereki kozák vér folyt ereiben), valamint érző szívvel és nagy lélekkel; önzetlen rajongását előbb apámnak adta, midőn fülig szerelmes lett belé a Nyizsnyij Novgorod-i vásáron, majd pedig ránk, a gyerekeknek. Ráadásul anyám az esztelenségig vendégszerető lény volt: alkalmilag hozzánk benéző vendéget el nem engedete a háztól.

Habár a család legifjabb tagjaként cseperedtem fel, korántsem én voltam a kedvenc: apám az eszes és engedelmes Ilját kényeztette, akit örökösének szánt, anyám a szép és gyengéd Vanyusát imádta, aki egyforma lelkesedést mutatott a királyokról szóló könyvek és a meggyeslepények iránt. Az izmos és mókás kedvű Vaszilij apám szemében léhűtőnek számított, akinek a „fejében az ördögök borsot őrölnek”, én pedig közönséges gézengúznak.

Három nővérem jelleme szinte nem tért el egymástól: energikus, életörömmel, egyben mértékletes önzéssel és érzékenységgel megáldott teremtésekként könnyekben éppoly könnyen törtek ki, mint kacagásban, s mindkettőt hosszasan folytatták. Mindhárman nagy elszántsággal muzsikáltak és ebben a púpos Nasztyenka érte el a legnagyobb sikereket, ő a legkomolyabban készült rá, hogy zongorista legyen. Nővéreim között különbség csak az apánkhoz fűződő viszonyukban mutatkozott. A legidősebb, Arisa istenítette őt, a középső, Vaszilisza félt tőle, Nasztya gyűlölte.

A család négy különböző helyen lakott: Vaszilij Moszkvában, ahol kínkeservesen és véget nem érően ügyvédnek tanult, Vaszilisza és Arisa Péterváron, Ványa és Ilja Vaszkelovóban, én és Nasztya pedig Baszanciban.

Kilencéves koromig a birtokon éltem, ott részesültem nevelésben is. A francia nevelőnő mellett, ki idegen nyelvekre és zenére tanított, volt egy házitanítóm, Gyigyenko – egy jellegtelen külsejű, vidékies modorú fiatalember, aki halk, behízelgő hangon okított engem mindarra, amit csak ő maga is tudott. Mindennél jobban kedvelte, ha nagy hódítókról és az égitestekről mesélhetett. Amelyekor Hannibál hadjáratairól és a napfogyatkozásról beszélt, egészen átszellemült, tompa tekintete fényessé változott. Mire gimnáziumba mentem, már tudtam, mi a különbség Attila és Nagy Sándor, illetve a Jupiter és a Szaturnusz között. Rosszabbul állt az orosz nyelv és a számtan dolga.

Gimnázium előtt a gyermekkorom egészen boldogan telt el. Ukrajna langyos, jótékony természeti környezete bölcsőként ringatott: madarásztam és horgásztam a gazdatiszt fiaival, angol csónakon hajókáztunk a Dnyeperen, füveket gyűjtöttem a francia nevelőnővel, bolondoztam és muzsikáltam Nasztyával, a répaföldeket és a kaszálókat jártam az erdőkerülővel, templomba jártam anyácskámmal és a nagynénéimmel, lovagolni tanultam a lovásznál, esténként pedig távcsövön át figyeltem a fényes csillagokat Gyigyenkóval.

Augusztusban az egész család egybegyűlt Vaszkelovóban. A délies ukrán természet átadta helyét az orosz északnak, s oszlopsoros fehér házunkat gesztenyék és jegenyék helyett zord, komor fenyők vették körül, melyeknek százados törzsei között ott fénylett egy tó tükre. Hosszú kőlépcső vezetett partjától egészen a házig. Szívesen üldögéltem a mohával benőtt legalsó lépcsőfokon, lábamat a víz fölött lóbáltam, kavicsokat dobáltam a tóba, s elnéztem, miként születnek belőlük karikák a vizen, hogyan tágulnak nagyon gyorsan, és mint siklanak a víztükrön a köves partok felé.

A tó mindig hideg volt, és háborítatlan. Népes családunk viszont zajos és sokszólamú, akár egy madárraj tavasszal. Egyedül komor, szűkszavú apám tűnt ki a rajból, mint egy vészjósló varjú. Jól éreztem magam a rokonság körében, amely, akár a karikák a vizen, minden egyes nap elteltével egyre tágabb lett, mindkét birtokot szaporítva újkeletű rokonsággal, s eme rokonok rokonaival. Apám gazdagsága, anyám vendégszeretete és áldott jó szíve, az otthonias légkör és a bőség úgy vonzotta a népeket, akár a méz. Kegyelemkenyérre befogadott férfiak és társalkodónőknek nevezett asszonyok, vándor szerzetesek és iszákos színészek, kereskedők özvegyei és vagyonukat elkártyázott kapitányok zsongtak a vendégszobákban és az épület oldalszárnyaiban. Hétköznap ebédre vagy húsz főre terítettek. Ünnepnapokon, névnapokon az északi birtok ebédlőjében három asztalt toltak össze, Baszanciban pedig az asztalokat kivitték a kertbe, az almafák alá.

Apám ezt nem ellenezte. Valószínűleg kedvelte az efféle életvitelt. Ám különösebb lelkesedést nemigen véltem felfedezni arcán a nagy családi lakomák alkalmával. Hahotázni és sírni csak erősen ittas állapotban szokott. És sohasem hallottam apámtól azt a szót, hogy „boldogság”. Vajon boldog volt-e? Nem tudom.

Anyácskám ezzel szemben feltétlenül boldog volt. Emberszeretetének és alkotókedvének fénye belengte a házat, ott vibrált fölöttünk. Igaz, gyakorta mondogatta, hogy „az a boldogság, ha az ember ki sem látszik a gondokból, s nincs ideje gondolkodni”.

Ebben az emberi kaptárban egészségben, boldogságban fejlődtem. Akárcsak anyácskám, különösebben én sem gondolkodtam, amelyekor valamelyik júliusi napon déltájban leugrottam az erdőkerülő poros kétkerekű kocsijáról, s a „Barcarola” hangjaira átszáguldottam a hűvös szobák hosszú során, kezemben a távoli réteken gyűjtött, fűszálakkal összekötött szamócacsokorral, hogy átnyújtsam a muzsikáló Nasztyenkának, közben a púpjára egy csigát vagy egy bogarat téve, ami sikolyt, bögrében maradt tejjel történő lelocsolásomat, az „Évszakok” folyóiratszámaival való ütlegelésemet vonta maga után, majd ezt követően kibékülést, s a naptól átforrósodott ablakpárkányon a bogyók közös eszegetését.

Csak egy furcsaság töltött el engem riadalommal, ám egyben vonzott is. Gyakran látogatott meg egy álom: hatalmas hegy lábánál láttam magam, az a hegy oly végtelenül magas volt, hogy belezsibbadt a lábam. A hegy borzasztó nagy volt. Olyan nagy, hogy ázni kezdtem, kenyérként morzsálódtam. A csúcsa beleveszett a kék égbe. A csúcsa nagyon magasba nyúlt. Olyan magasba, hogy egész testem meghajlott és szétomlott, akár a zsömle a tejben. És semmihez sem tudtam kezdeni azzal a heggyel. Ott tornyosult. És várta, mikor nézek a csúcsára. Ez volt minden, amit tőlem akart. Én pedig sehogyan sem tudtam felvetni a fejem. Hogyan is tehettem volna, ha egyszer meghajlottam és szétmállottam. De a hegy nagyon akarta, hogy ránézzek. Felfogtam, ha nem nézek rá, akkor teljesen szétmállok. És mindörökre ázott kenyérpéppé változom. Kezemmel megfogtam a fejemet, és elkezdtem felemelni. És néztem, néztem, néztem a hegyet. De csak nem láttam, nem láttam, nem láttam a csúcsát. Azért, mert nagyon magasan volt, magasan, magasan. És rémesen távolodott, futott előlem. Összeszorított fogakkal zokogtam, fuldokoltam. És folyton csak emeltem, emeltem, emeltem azt a nehéz fejemet. Egyszercsak a hátam eltörött, ázott darabokra hullottam, és alázuhantam. És láttam a csúcsot. FÉNYT árasztott. Olyat, hogy elvesztem benne. És ez olyan borzasztó jó volt, hogy felébredtem.

Másnap az álom minden részletére emlékeztem, és reggeli közben elmeséltem a hozzátartozóimnak. Csakhogy ez rájuk nem gyakorolt kellően nagy hatást.

Apám a rá jellemző, kissé nyers közvetlenséggel megjegyezte, hogy „kevesebbet kellene képzelődni, több oxigént szívni”. Anyám viszont egyszerűen keresztet vetett rám éjszakára meghintett szenteltvízzel, és a párnám alá gyógyító Szent Panteleimon képét tette. Nővéreim semmi meglepőt nem találtak az álmomban. A bátyáim meg sem hallottak.

A titokzatos hegy napközben néha hol itt, hol ott felbukkant, egyedül az én számomra – a tornác melletti hóbuckában, a nővérem tányérján levő, ék alakú tortaszeletben, a borókabokorban, amit a kertész piramis alakúra vágott, Nasztyenka metronómjában, egy kristálycukorkupacban apám gyárában, a párnám sarkában.

Ám az igazi hegyek iránt ezzel együtt közömbös maradtam. A szép atlasz, amit Gyigyenko mutatott, és amelyik azt a címet viselte: „Les plus grands fleuves et montagnes du Monde”, nem vezetett rá semmiféle felismerésre – az én hegyem nem fordult elő a Csomolungma, a Jungfrau vagy az Ararát társaságában. Ezek mind közönséges hegyek voltak. Én viszont a Hegyet láttam az álmomban.

Édeni gyermekkoromon apránként repedések keletkeztek. Azokon át is beszivárgott az orosz élet. Előbb a „háború”szó alakjában. Hatéves voltam, amelyekor ukrajnai birtokunk teraszán meghallottam. Az ebéddel soká vártunk apámra, aki egyre késett a gyárból, s anyácskánk parancsára már-már nekiláttunk a falatozásnak, amelyekor egyszeriben hintókerekek zörgése hallatszott, majd megjelent ő maga is, a szokásosnál kimértebb mozgással. Komoly volt, vészjóslóan ünnepélyes nankingszövet öltönyében, fehér kalapban, kezében újsággal.

Az újságot az asztalra dobta:

– Háború!

Elővette zsebkendőjét megtörölte vele hosszú, erős nyakát:

– Előbb az osztrák söpredék, azután a svábok. Fel akarják falni Szerbiát.

Az asztalnál ülő férfiak felpattantak helyükről, körülvették apámat, nagy lármát csaptak. Nasztya és Arisa tanácstalanul nézett anyánkra. Ő ijedtnek látszott. Én pedig, miközben egy kiadós falat tojásos lepényt majszoltam, az újságra meredtem. Ott hevert mellettem, a málnaszörpös kancsó és a főtt sertéshúsos tál között. A nagy, fekete betűkkel szedett HÁBORÚ szót kétrét hajtották. Alatta látszott egy kisebb szó: SZERBIA meg még egy: zsarolás. Erről eszembe jutott a sarló, amivel az asszonyok az uradalom földjein a búzát és a hajdinát aratták. A svábokról a bogarak jutottak eszembe. Elképzeltem, hogy a svábbogarak tömegesen rávetik magukat a SARLÓ vasára, és az aratók legnagyobb rémületére felfalják. Összerezzentem, és az újságra köptem a félig megrágott falatot.

Senki sem törődött velem. A férfiak visszafogottabb hangon locsogtak apám körül, aki szokása szerint túlságosan is egyenes derékkal állt, előreszegezte vaskos állkapcsát, és valamit fejtegetett az osztrák–magyar ultimátumról. Az asszonyok elcsendesedtek.

Én a félig megrágott lepényfalatra néztem, ahogyan elhever a fekete HÁBORÚ szón. Nem tudom, miért, de egész életemre ez vált a háború jelképévé.

Később a háború a mindennapok része lett.

Reggelinél hangosan felolvasták a frontról érkező híreket. A tábornokok nevei családiasan hangzottak. Nekem valamiért Kuropatkin tábornok tetszett a legjobban. Úgy képzeltem el, mint Csernomor apót a Ruszlán és Ljudmilából. Tetszett még az „ellentámadás” kifejezés is. Átköltöztünk Vaszkelovóba, kijártunk a pályaudvarra katonákat búcsúztatni, anyám és a nővéreim fehérneműt varrtak a sebesülteknek. Gézt vágtak, vattából tamponokat készítettek meglátogatták a tábori kórházakat, s egyszer lefényképezték őket a cárné és több sebesült társaságában. Vaszilij apa tiltakozása és anya könnyei ellenére önkéntesnek jelentkezett.

Nem sokkal a háború kitörése után megismerkedtem az emberiség másik két kitartó kísérőjével: az erőszakkal és a szerelemmel.

Apa tavasszal elutazott Baszanciba, magával vitt engem és Nasztyát. Virágvasárnap a nagynénikkel és a társalkodónőkkel összesen három hintón elhajtottunk a templomba. Épületét apám újíttatta fel, fehérben és kékben pompázva ott állt a Baszancival szomszédos Kocsanovo falu szélén. A templomban mindig kellemesen éreztem magam, nagy nyugalom szállt meg. Tetszett, hogy mindenki keresztet vet meghajol és énekel. Volt benne valami titokzatos.

Az istentisztelet alatt igyekeztem mindent pontosan úgy csinálni, mint a felnőttek. Amelyekor a pópa a barkás fűzfaágakat meghintette szenteltvízzel, és annak néhány cseppje az arcomra fröccsent, egyáltalán nem kuncogtam, hanem higgadtan tűrtem, mint a többiek. A vége felé viszont mindig eluntam magam, és nem értettem, miért kell olyan rettenetesen hosszan tartania a szertartásnak.

Az istentisztelet után a tömeggel együtt kifelé tartottunk a templomból. Közvetlenül mögöttünk lökdösődés támadt, néhányan nagy hangon vitázni kezdtek.

– Az ukrán hohol mindig tolakszik!

– Néd a muszkáját, hogy lökölődik!

Tavaszias volt az idő, sütött a nap, talpunk alatt a még megmaradt hó ropogott. Apa és a nénikéim pénzt adtak a koldusoknak, mi pedig Nasztyával felszálltunk a hintóba, és a templom előtti teret néztük. Tele volt emberekkel. Sokan már részegen tántorogtak. Itt is lökdösték egymást a falubeli ukránok és a gyáriak, akik apámnál dolgoztak. A gyár egy versztára feküdt a falutól, s rögtön a széles vízmosás mögött kezdődött a gyártelep, amelyet még a nagyapám építtetett a munkásoknak. A hoholok tökmagot ropogtattak, lármáztak, a gyáriak dohányoztak és nevetgéltek. Egyszercsak a tömegben felkiáltott valaki, pofon csattant, elgurult egy sapka, mozgolódás támadt, és a férfiak megiramodtak a vízmosás felé. Az asszonyok sikoltozva eredtek a nyomukba. A tér egy szemvillanás alatt kiürült, csak a koldusok maradtak meg a nyomorékok, két rendőr hatalmas karddal – no és a mi rokonaink.

– Hát ezek hova szaladnak? – kérdeztem Nasztyától, aki négy évvel volt idősebb nálam.

Nasztya, aki áldozati ostyát majszolt, tenyerével rácsapott a kocsis vattakabátba bújtatott hátára:

– Mikola, hova szalad mindenki?

A napbarnított képű, hosszú bajszú ukrán legény hátrafordult, vigyorgott:

– Azok az ördögfattyak, kisasszon, pofonokat mennek osztogatni.

– Kinek? – figyelt fel Nasztya

– Hát egymásnak.

– Miért?

– Azt nem tom...

Felálltunk a hintóban. A vízmosásban a férfiak két sorba rendeződtek – az egyikben a gyáriak, zömmel orosz jövevények, a másikban pedig helybéli ukrán falusiak. Az asszonyok, az aggastyánok és a gyerekek a vízmosás szélén álltak, onnan bámultak lefelé. Megint elröppent egy sapka, azzal kezdetét vette a verekedés. Az összecsapást asszonyok sikoltozása és biztatásnak szánt bekiabálások kísérték. Életemben először láttam, hogyan verik egymást emberek szántszándékkal. A mi családunkban az atyai tarkón legyintések, az anyai nyaklevesek és a sarokba állítások kivételével nem fordult elő büntetés. Apám gyakran kiabált anyámmal, volt, hogy egészen belelilult, ha a cselédek elvétettek valamit, az öklét rázta a gazdatiszt felé, de soha senkit nem vert meg.

Megbabonázva néztem a verekedést, képtelen voltam felfogni, mi értelme annak, ami ott előttem történik. Azok a vízmosásban valami nagyon fontos dolgot vittek véghez. Nehézkesen csinálták. De nagyon igyekeztek. Annyira igyekeztek, hogy csaknem sírtak. Nyögtek, káromkodtak, kiáltoztak. Mintha valamit leadtak volna az öklükkel. Érdekesnek találtam és félelmetesnek. Remegni kezdtem. Nasztya észrevette ezt, átölelt.

– Ne félj, Surácska. Hiszen ezek csak faragatlan tuskók. A papa azt mondja, ezek máshoz sem értenek, csak az iváshoz meg a verekedéshez.

Megfogtam Nasztya kezét. Nasztya olyan érthetetlenül szemlélte a verekedést. Mintha megszűnt volna a nővérem lenni. Olyan távoli, olyan felnőtt lett. Én pedig egyedül maradtam. A verekedés folytatódott. Volt, aki a hóra zuhant, volt, akit a hajánál fogva húztak-vontak, valaki elsietett, miközben pirosakat köpött. Nasztya keze tűzforró volt, és idegen.

Végre-valahára felharsant a rendőrsíp, az öregemberek és az asszonyok kiabálásban törtek ki.

A verekedés véget ért. A résztvevők szitkozódva szétszéledtek – az ukrán hoholok Kocsanovóba, a gyáriak a telepre. Az én könyörületes anyácskám nem tudta megállni, hogy utánuk ne kiáltson:

– Szégyentelenek! A pravoszlávok a németekkel harcolnak, ti meg ünnep idején egymást ütitek!

Apám pengevékony ajka mosolyra húzódott:

– Ugyan már, hadd szórakozzanak. Legalább lehiggadnak.

Apám tartott a munkabeszüntetésektől, a sztrájkoktól, amelyek 1905-ben megrázták az orosz gyárakat. Mégis elégedett volt: a mozgósítás nem érintette a munkásait, mivel háborús időkben a cukor stratégiai terméknek számított. A háború tekintélyes haszonnalkecsegtette apámat.

Anyám átült hozzánk, a kocsis megrántotta a gyeplőt, csettintett egyet, a hintó megindult. Elengedtem Nasztya kezét. Mellettünk ballagott két legény a gyárból, kigombolt zubbonyban. Az egyiknek a szeme alatt kék folt virított, de tekintete pajkosan csillogott. A másik legény a szétvert orrát tapogatta. Anyácskám méltatlankodva félrefordult.

– Lássa, ifiúr, móresre tanítottuk az ukránjait! – a bevert szemű legény elővett valamit az egyik markából, felmutatta nekem, kacsintott, és nevetett.

– Kivertem a bunyóban az egyik mocsok fogát!

A barátja hirtelen előrehajolt, és kifújta az orrát. A havon piros csöppek tűntek fel. A legények boldogok voltak. Mindkettő valami láthatatlan ajándékhoz jutott. A verekedésben szerezték. Azzal mentek haza.

Én meg egyre csak nem értettem, miféle ajándék lehet az. De Nasztya és a többi felnőtt értette. De nem mondták meg. Nekem általában sok mindent nem mondtak meg.

A világ titkait saját magam fedeztem fel.

Július végén átköltöztünk Vaszkelovóba. Délben, miután befejeztük kétórás foglalkozásunkat Madame Panaget-vel, ittam forralt tejet hamvas áfonyával, és nekivágtam a kertnek, hogy ebédig sétáljak benne. A fél évszázaddal korábbi elrendezésű kert egykori pompájának már csak a maradványait őrizte – előző tulajdonosa teljesen elhanyagolta. Szerettem papírhajókat úsztatni a tóban, felmászni a földig hajló fűzfára, vagy pedig a boróka mögé bújva tobozzal dobálni a Faun-szobor kopottas márványtestét. De aznap semmihez sem volt kedvem. Nasztya a házban zenélt, anya a dadussal lekvárt főzött be, apám Ilja és Ivan társaságában Viborgba ment valami gépet vásárolni, Arisa és Vaszilisza könyvvel a kezükben a sezlonon bóbiskoltak.

Bolyongtam a kertben, betévedtem legsűrűbben benőtt sarkába, és egyszercsak megláttam a szobalányunkat, Marfusát. Átpréselte magát a kerítés két szétfeszített vasrúdja között, és eltűnt az erdőben, ami közvetlenül a kert mellett terült el. Sietős mozdulataiban volt valami, ami nem is emlékeztetett rá – mindig olyan pufók, olyan kimért, ráérős és mosolygós volt, barna szeme kissé ostobán kidülledt. Titkot szimatoltam a dologban, átmásztam a kerítésen, és óvatosan Marfusa nyomába eredtem. Takaros kék ruhája a fehér kötényével igencsak kirítt az elvadult erdő hátteréből.

A lány szaporán haladt az ösvényen, nem nézett hátra. Követtem őt, nesztelenül lépkedve a tűlevelek szőnyegétől puha földön. Körös-körül sűrű fenyves. Félhomály uralkodott benne, nagyritkán madarak váltottak rikoltozása hangzott fel. Fél verszta után a fenyves véget ért: egy kisebb mocsár kezdődött itt. Előtte a tisztáson fenyőgallyakból összerótt három kunyhó állt. Apám minden tavasszal a barátaival süketfajdra vadászott itt, amelyek a mocsárban dürrögtek. Az egyik kunyhóból füttyentés hallatszott. Marfusa megtorpant. Elbújtam egy vastag fenyőtörzs mögé. Marfusa körülnézett, és bement a kunyhóba.

– Már azt hittem, el se jössz – dörmögte egy férfihang, amelyből ráismertem fiatal inasunkra, Klimre.

– Nemsokára leülnek ebédelni, az úrnő lekvárt főz be, jaj, Istenkém, nehogy hiányolni találjon engem… – hadarta Marfusa.

– Ne izgulj, nem fog hiányolni… – mondta Klim, azzal elhallgattak.

Közelebb lopakodtam a kunyhóhoz, hogy majd elkiáltom magam, és azzal jól megijesztem őket. A kunyhóhoz érve már éppen kitátottam a számat, de megdermedtem, amelyekor a száraz fenyőgallyak között megpillantottam Klimet és Marfusát. A kunyhóban zsákvásznat terítettek le a földre. Azok ketten rajta térdepeltek, és összeölelkezve egymás száját szopogatták. Sohasem láttam még, hogy emberek ilyesmit csináltak volna. Klim a kezével markolta Marfusa mellét, az meg nyögdécselt. Hosszan, nagyon hosszan művelték ezt. Marfusa karja ernyedten lógott. Az arca kipirult. Végül szétválasztották a szájukat, és a göndör, sovány Klim nekiállt kigombolni Marfusa ruháját. Ez már teljesen érthetetlen volt. Tudtam, hogy nőkről ruhát csakis orvos vehet le.

– Várjál, leveszem a kötényt... – azzal levette gondosan, összehajtogatta szépen, és felakasztotta egy ágra.

Klim kigombolta a lány ruháját, felfedte fiatal, telt melleit, amin apró mellbimbók voltak, és mohón csókolgatni kezdte, közben dünnyögött:

– Szerelmem..., szerelmem...

„Mi lelte? Gyermek lenne?” – gondoltam.

Marfusa meg-megremegett, szaggatottan lélegzett:

– Klimuska... kedvesem... tényleg szeretsz?

Az dünnyögött még valamit, és tovább gombolgatta a susogó, kék ruhát.

– Ne így... – a lány félretolta a fiú kezét, felemelte a ruhája alját.

Alatta hosszú, fehér alsóing volt. Marfusa felemelte azt is. És én megpillantottam a csípőjét, ágyékának sötét háromszögét. Marfusa gyorsan hanyatt feküdt.

– Istenkém, micsoda bűn... Klim, drágaságom.

Klim leeresztette a nadrágját, rádőlt Marfusára, és nyugtalanul fészkelődött rajta.

– Jaj, nem volna szabad ezt csinálni... Klimocskám...

– Hallgass... – dörmögte Klim, egyre fészkelődve.

Aztán gyorsabban kezdett mozogni, és morgott hozzá, mint egy állat. Marfusa pedig nyögött, fel-felsikoltott vagy azt dünnyögte:

– Istenem, ez bűn... Istenkém...

A testük remegett, arcukat elöntötte a vér. Belém hasított a felismerés, hogy ők most valami nagyon szégyenletes és titkos dolgot művelnek, amiért meg fogják őket büntetni. Ráadásul nagyon nehéz dolguk volt, alighanem fájt is nekik. De ők nagyon-nagyon akarták ezt csinálni.

Klim nem sokkal később krákogott, ahogyan a férfiak szoktak, amelyekor fejszével fát hasogatnak – majd megdermedt. Mintha elaludt volna Marfusán fekve, mint egy dunyhán. A lány pedig halkan sóhajtozott, és simogatta a fiú göndör fejét. Az végül mocorogni kezdett, felemelkedett, ingujjával megtörölte a száját.

– Úristen... és ha gyerek lesz belőle? – emelte fel a fejét Marfusa.

Klim úgy nézett rá, mint aki először látja.

– Este is eljössz? – kérdezte rekedt hangon.

– Istenem, azt hiszed, elengednek? – a lány gombolkozni kezdett.

– Gyere, mihelyt besötétedik... – Klim megszívta az orrát.

– Klimocska, szívem, mi lesz most? – hirtelen a fiúhoz simult.

– Semmi se lesz – dörmögte az.

– Jaj, szaladok már – dünnyögte a lány.

– Eredjél, én majd később megyek – Klim komoran harapdált egy vesszőt.

– Hátul nem lett nedves a ruha alja?

– Á, nem...

Hátrálni kezdtem a kunyhó mellől, majd sarkon fordultam, és a ház felé futottam.– Á, nem...A kunyhóban látottak ugyanúgy felkavartak, mint a verekedés a vízmosásban. Egész kicsiny lényemmel átéreztem, hogy ez is, az is nagyon fontos az embereknek. Máskülönben nem csinálnák olyan szenvedéllyel, akkora erővel.– Á, nem...A gyerekek születéséről hamarosan mindent megtudtam Ványa bátyámtól. Minekutána a jelenet a kunyhóban újabb dimenzióval gyarapodott: megértettem, hogy a gyerek a titkos nyöszörgéstől születik, amit gondosan rejtegetnek mindenki elől. Ványa elmondta, hogy gyerekeket csak éjszaka csinálnak. Hallgatóztam éjszakánként. És egyszer, amelyekor szüleim hálója mellett mentem el meghallottam ugyanazokat a nyögéseket és a nyöszörgést. Visszafeküdtem az ágyamba, és azon gondolkodtam: miféle fura foglalatosság gyereket csinálni. Egyvalami érthetetlen maradt: miért titkolják.”

Gondolat Világirodalmi Sorozat
Gondolat Kiadó, 2007

Beszélj a szíveddel!” A jégkalapács végzi a dolgát. Felébreszti és szóra bírja a kiválasztottak szívét. Anyaga a Tunguz meteor nyomába eredő expedíció kitartásának köszönhetően, a vállalkozást elhagyó főhős látomásai és hányattatásai nyomán lesz hozzáférhető.

A Magyarországon is nagy sikert aratott A jég című regény szerzője, Vlagyimir Szorokin a posztmodern orosz irodalom világszerte legismertebb és sokat vitatott alakja.

E regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének előzményeit mondja el. A főhős a klasszikus családregények elbeszélő modorában járja be a 20. század első felének Oroszországát, majd az űrbéli anyag érintésére szíve felébred, s ő fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt apránként elszakad a föld lakóitól, az emberektől.

Az emberek világát kívülről látja, célirányosan ténykedő robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz.

Szorokin: Bro útja

Gondolat Kiadó

Vlagyimir Szorokint (1955) oroszországi bírálói a mai orosz irodalom „legradikálisabb extremistájának” tartják, amire megvan minden alapjuk. Szorokin igazi botrányhős – a Kékháj című regénye kapcsán 2002-ben például pornográfia terjesztésével vádolták meg a bíróságon; majdnem mindegyik regénye hazájában ellentétes indulatok és vélemények tömkelegét hívta elő, melyeket a média még inkább gerjesztett. Ugyanakkor külföldön egyike a legismertebb és legtöbbet fordított mai orosz íróknak.

Szorokin túlzásai ellenére tehetséges író: zseniális történetmesélő, sajátos nyelvet alkotott, remekül parodizálja a különféle stílusokat, s elsőként alkalmazta termékenyen a nyugati tömegirodalom kliséit az orosz irodalomban. Műveiben jól megfér egymással a szürrealista jellegű, látomásos szüzsé és az akciófilmek brutalitása, a groteszk, szadista „terror-ábécé” és az ideologikus nyelv regresszív mechanizmusának feltárása. Az persze ízlés kérdése, hogy az olvasó mennyire tudja elviselni azokat a brutális jeleneteket, melyektől hemzsegnek Szorokin regényei, illetve mennyire tartja öncélúnak az erőszak ennyire nyers ábrázolását.

A jég című regényét Szorokin 2002-ben írta, amely az évek folyamán trilógiává szélesült: 2004-ben jelent meg a második rész, a Bro útja, 2005-ben pedig a 23 000. A Bro útja voltaképpen A jég előtörténete, a 23 000 (a Jég-testvériség ennyi tagot számlál) pedig egy elnyújtott epilógus, amelyben megvalósul az Apokalipszis, a Föld elpusztul, és beköszönt a Fény birodalma. A jégben Szorokin a klasszikus orosz irodalom szeretet-mítoszát dekonstruálja, megütköztetve azt az orosz gondolkodásban szintén jelentős szerepet játszó gnosztikus jellegű eszme-töredékekkel. A regényben megjelenített „világméretű összeesküvés” – szintén ismert orosz köznapi mitologéma – a Fény testvériségének megteremtésére irányul, melynek végső célja, hogy a kék szemű és szőke hajú kiválasztottak újrateremtsék az eredendő harmóniát. A jég nem más, mint egy ideális kozmikus anyag, melyet az Ősi Fény hozott létre. A Szibériában lezuhant tunguz meteorit tartalmazza, amely jégtömbbe fagyott. Az innen kibányászott jégből készített kalapács mellkasra mért ütése segítségével fel lehet ébreszteni az emberi szívet, a kiválasztottak szívét, amely „beszélni kezd”.

A jég története napjaink Moszkvájában kezdődik, ahol a jégkalapácsos testvérek sorra gyilkolják az embereket mindaddig – hisz az ütésektől nem mindenkinek szólal meg a szíve –, amíg meg nem találják a „beszélő szívvel” rendelkező szekta-tagokat. A regény a posztszovjet „jövő” felidézésével végződik, ahol a YÉG nevezetű gyógyító komplexum a reklám és a marketing révén már a többséget boldogítja. Közben a mű második és harmadik részében visszatérünk a múltba, a II. világháború idején a német koncentrációs táborokba, valamint a háború utáni, sztálinista Szovjetunióba. Itt is javában zajlik „az emberi faj átrostálása” a jégkalapáccsal, a Fény testvérisége nevében, a „beszélő szívek keresése”.

A Bro útja A jégben már szereplő egyik „testvérnek” az életútját beszéli el. Az előző regény előtörténete annyiban, amennyiben részletesen leírja a tunguz meteorit megtalálását. A történet 1908-ban, Bro születésével kezdődik, és a II. világháborút követő években, Bro halálával ér véget. Szorokin ebben a regényében is két műfaj elemeit vegyíti: a hagyományos családregény elbeszélő modorát és a szovjet tudományos fantasztikus regények kliséit. Bro, alias Dmitrij Sznyegirjov egy dúsgazdag orosz cukorgyáros fiaként látta meg a napvilágot, s ennek megfelelően gondos nevelésben részesült.

Az 1917-es orosz forradalom következtében elvesztette a szüleit, földönfutóvá vált, majd végül Péterváron egy teljesen elszegényedett nagynénje fogadta be. Egyetemre jár, ahol megismerkedik egy Mása nevű lánnyal, aki a tunguz meteorit felkutatására induló expedícióról beszél neki. Kiderül, hogy Sznyegirjov pont azon a napon született, mikor a meteorit becsapódott Szibériában. Végül ő is a meteorit-expedíció tagja lesz, s 1921-ben elindul velük a helyszínre. A regényben a hős jósló álmai már megsejtetik, hogy egyike lesz a kiválasztottaknak. A meteorittal való „találkozás” után a „szíve dalolni kezd”, önkívületbe esik, majd felgyújtja az expedíció táborát, és magányosan barangolni kezd a tajgában. Ettől a jelenettől kezdve alapvetően megváltozik az elbeszélés menete. A meteorit jegével való ütközés után végképp felébred Sznyegirjov szíve, kimondja új nevét, a Bro nevet, s életét ezután egyedül testvérei keresése tölti be. A hős szinte állandó extázisban van, múltja már nem létezik számára, sajátos, látomásos világban él, annak ellenére, hogy közege a nagyon is reális szovjet történelem. Megtalálja nőtestvérét, Fert, akivel a cselekmény menetében a tunguz meteorit jegéből készült kalapáccsal egyre több fivért és nővért ébresztenek fel

A fivérek és nővérek sorában többen vannak, akik tagjai a szovjet titkosrendőrségnek, az OGPU-nak. Tehát a testvériség beépült a hatalomba, s így nyugodtan, a sztálini terror közepette is folytathatta az „igazak” keresését. Bro az embereket húsrobotoknak tartja, és mélyen megveti: „Mellettem egyre csak vonultak, vonultak a húsrobotok. Mindegyik személyes élettörténetének raját hordozta. A raj búgott és gomolygott. Én ezek között a gomolygó zónák között haladtam. Ezek energetikai lyukak voltak. Energetikájuk ellenséges volt a szívemben honoló Fény energiájával.” Az az érzésem, hogy Szorokin regényének valahol itt ragadható meg a gyenge pontja. A hős monológjában, a történelmi események sűrűsödésével párhuzamosan egyre inkább klisékben, leegyszerűsített, gyermekien naiv metaforákban fogalmazza meg gondolatait. Például, mikor a II. világháborút, mint a Jég és a Rend országainak összecsapását írja le, repülők helyett „vasgépekről” beszél, melyek „nagyméretű vastojásokat dobáltak a húsrobotok városaira”. A testvérek keresése a háború alatt is folyik, sőt már nemcsak a Szovjetunióra korlátozódik, hanem a náci Németországra is. A szekta nem adja fel a reményt, meg akarják találni mind a 23 000 testvért. Bro végül megtalálja utódját, aki hozzá hasonlóan azonnal felismeri a beszélő szívet, így nyugodtan hal meg.

Szorokin, orosz kritikusai szerint, Jég-trilógiájával, elérkezett munkássága „posztin-tellektualista” szakaszába, mikor a történelmet megfosztja mind valódi, mind jelképes jelentőségétől, s a reá való intellektuális reflexiót eleve értelmetlennek tartja. A Bro útjában is felfedezhető szubkulturális, szekta-nézőpont egy „új barbárság” rémét vetíti előre. Legújabb regényében, Az opricsnyik egy napjá-ban (2006) már az antiutópia műfaji keretei között a Rettegett Iván-féle magánhadsereg, az opricsnyina újraéledéséről számol be a 21. századi, „birodalmi” Oroszországban.

Vlagyimir Szorokin könyveinek sztorija egy mai, világmegváltó szekta mindennapjait és kialakulását írja le, cirka 100 évet átfogva a XX. század elejétől.
A történetről röviden mégis annyit, hogy a könyvben a szekta (vagyis a Jég testvérisége) alapítójának életét követjük végig. Mivel pedig a főhős 1908-ban született, 10 pontos korképet kapunk a két világháború közti Szovjetunióról, kisebb mértékben pedig Németországról és a háborúról. Érdekes vonal a testvériség terjeszkedésének, beépülésének kifejtése a két ország vezetésébe, itt túlságosan is egyértelmű a szcivel való párhuzam.

"Egyszeriben borzasztó kellemesen éreztem magam. Olyan kellemesen, olyan jól, ahogyan csak gyerekkorában érezheti magát az ember"

Ami pedig - mégis a legjobb: a szekta kultikus tárgyát, a tunguz meteort felkutató expedíció hosszú leírása, amiből félelmetes pszichedelikus kalandfilmet (létezik ez a kategória?) lehetne forgatni. A Leningrádból induló, és Szibéria isten háta mögötti mocsarába elérő utazást, majd az itt "felébredő" főszereplő átváltozását, bolyongását nagyon megrajzolta Szorokin, a holdsütötte fagyos tajga hihetetlenül plasztikus. Szorokin itt nem spórol, fejezeteken keresztül megy bele egyszer Bro lelkivilágába, más részről a környezet részletes ábrázolásába, tényleg nagyon erős ez az 50-60 oldal.

 A jég címû regény szerzõje, Vlagyimir Szorokin e regényében tovább szövi a Fény Testvériségének mondáját. A Bro útja, bár másodikként íródott, A jég történetének elõzményeit mondja el. A fõhõs a klasszikus családregények elbeszélõ modorában járja be a 20. század elsõ felének Oroszországát, majd az ûrbéli anyag érintésére szíve felébred, s õ fokozatosan átalakul. Átváltozása nyomán újonnan szerzett társaival együtt lassanként elszakad a föld lakóitól, az emberektõl. Az emberek világát kívülrõl látja, célirányosan ténykedõ robotokként észleli. Ugyanakkor kitartóan kutatja közöttük a Testvériség tagjait, hogy rátaláljon a Nagy Kör megalkotásához, azaz a világharmónia megteremtéséhez szükséges huszonháromezer kiválasztottra, akik a szív hangján szólnak egymáshoz.

Vlagyimir Szorokin: Bro útja

Ford.: Holka László

Gondolat Kiadó, 2007

312 oldal 2480 Ft

gondolatkiado.blog.hu

Szőke Katalin

Összeállította Kerekes Tamás

Guy de Pourtales: Három zarándok Chartres-ba tart

Tartalom:
Guy de Pourtales legendája nyomán rímelő magyar ballada formába átköltötte Ignácz Rózsa 1953-ban. A szöveget átdolgozta és az utószót írta Makkai Ádám 2007-ben.

Kötés: bársony / velúr
Oldalszám: 61 oldal
Kiadó: Tinta Könyvkiadó, 2008
ISBN: 9789637094880

Bűbájos mese, a ferences gondolatkörből, beszélő állatokkal, vándorúttal, akadályokkal, többször megjelenik maga a Sátán, de aztán célba jut a három főszereplő. A szöveg fordítása és ennek története szintén egy kész regény. Bűbájos, mély, és izgalmas olvasmány.

„A helyes cél képzetét már a fiatalokban kell megszilárdítani. Életleckéket találhatunk például Kindelmann Győző Gyémánt a tűzben című izgalmas ifjúsági regényében is, amely olvasmányosan, romantikus ihlettel idézi a keresztényüldözések hitvallóit, közöttük Tarziciust, aki valóban a mennyben gyűjtött kincseket. De utalhatok egy másik olvasmányomra is, Guy de Purtalè legendájának Ignácz Rózsa átköltésében megjelent balladás változatára, amelyet az írónő fia, Makkai Ádám gondozott, s Három zarándok Chartres-ba tart címmel adott ki. Ignácz Rózsa jövőre lenne százéves, alkotóereje teljében hallgattatták el. Ez a naiv legenda talán vigaszául szolgált, esetleg még el is mosolyodott átdolgozása közben.

Nevenincs, Gergő és Bálint leprás, gennyes sebekkel megpróbáltatások sorát élik át, végül „székesegyházhoz érnek, s a bejáratnál lévő Krisztus-szobor engedélyt ad, hogy belépjenek. Lemennek a kriptába, és örökre ott maradnak. „Krisztus Anyja nagy Szent Árnya - mint egy órjás világfátyol, - három árva kis árnyékra - védelmezőn ráborul." Három sírba fektették őket az ég angyalai, s Bálint sírkövére a SZERETET szót vésték:

Mi Urunk, a Jézus Krisztus

Üdvözültek seregébe,

fönt a mennybe három lelket,

zarándokot beeresztett.

Bűnökkel sebezve haladunk zarándokutunkon. Életünk leckéjét napról napra elvégezve reménykedhetünk, hogy egykor a mi arcunkon is „földöntúli tiszta szépség s örök béke tündököl".

Rónay László  

Zola: Nana

A Nana a testüket áruló kurtizánok és a szabad szerelem híveinek léha és anyagias párizsi világát tárja fel. Tisztes polgárok részeg orgiákon tobzódnak, homoszexualitásban, vagy szado-mazochista kapcsolatokban lelik szórakozásukat. A megalázás és a testi fenyítés világát sűrítve testesíti meg a befolyásos arisztokrata, Muffat gróf, aki belebolondul Nanába, s ezzel kompromittálja magát családi, politikai és egyházi körökben. A látszólag sugárzó Nana velejéig romlott teremtés - felkapott kurtizán, de életét adósság, nőgyűlölő férfiak erőszakoskodása, széthulló család, a származása és egy végzetesnek bizonyuló nemi betegség keseríti. Testének hátborzongató elemésztődése az állam és a társadalom erkölcsi rothadásának és teljes elrothadásának tükre. Nem véletlen, hogy Nana haláltusája közben a francia-porosz háború föltüzelte tömeg őrjöng az utcákon, ami a francia történelem e korszakának erőszakos rombolást, összeomlást és megtisztulást hozó végjátékát jelenti. A mai olvasónak úgy tűnhet, a Nana félelmetes pontossággal vetíti előre annak a társadalomnak a képét, amelyben a testiség imádata a hírnév és hatalom megszállott akarásával fonódik össze. A regényben, amely színpadias vetkőző-jelenettel indul, majd pedig visszatér az exhibicionizmus és a pénzért való magamutogatás egybefonódó témáihoz, mindennél hangsúlyosabb a haszonelvűség és a botrányos lelepleződés. Zolának ez a szándékoltan szókimondó és eltökélten valósághű regénye rendkívül látványos jeleneteivel vádirat a társadalom ellen, amelynek bűnös kukkolásvágya és szenzációéhes hajlamai még ma is kísértenek.

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

Strindberg: A vörös szoba

A regény sokak szerint az első modern svéd regény. Zola naturalizmusának és Dickens társadalomkritikájának felhasználásával Strindbergnek sikerült új életet lehelnie egy már ellaposodott irodalmi hagyományba. Húsba vágó társadalmi szatírája miatt  a mű fogadtatása nem volt egyértelmű, de ma már a svéd irodalom nagy vízválasztójának tartják. A nyitó fejezet és benne Stockholm leírása madártávlatból Strindberg energikus és szikrázóan újszerű, életteli prózájának mintapéldánya. A regény hőse, az ifjú és idealista Arvid Falk hátat fordít köztisztviselői pályájának, mert az intézményrendszerben mindenütt korrupciót tapasztal. Író szeretne lenni, ezért csatlakozik egy bohém művészcsoporthoz, de nehezen tudja levetkőzni szemérmességét és puritán hajlamát. Falk radikális és reformot akaró hevülete fokozatosan lecsillapodik, s már-már hajlik arra, hogy elfogadja a konzervatív újságíró, Struve önző életszemléletét. Mint Strindberg oly sok művében, itt is elfogadhatatlan ellentétek mozgatják, hajtják előre az elbeszélést. A kötet alcíme: Jelenetek az irodalmi és művészéletből - valójában egy sor szatirikus kalandozást ígér a művészet, a vallás, a kormányzat és pénzvilág köreiben. A szerző érdeklődésének középpontjában a társadalomban élő ember áll, így gyakran elmarad a mélyebb jellemábrázolás. Vannak azonban a dickensi stílust furcsamód idéző, emlékezetes mellékszereplők, például az ács, aki fenyegetőzve követelné vissza a munkásosztály eltűnt ágyait azoktól a gazdag középosztálybeli hölgyektől, akik jótékony adományokat ajánlanak fel nekik.

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

Sokan tartják a művet a világ legjobb regényének. Akár így van, akár nem, mindenesetre Tolsztoj e műve a XIX. századi lélektani regény csúcsteljesítménye. Az író alaposan elemzi a szereplői indítékait, melyek tetteiket motiválják, de  erkölcsi ítéletet nem mond. A mindentudó narrátor mellett Tolsztoj gyakran alkalmazza a regényforma stiláris megújítását jelentő belső monológot, amely lehetővé teszi, hogy hősei gondolatait és érzéseit a legszemélyesebb részletekig feltárja. A lázadó szellemű Anna Karenina képtelen ellenállni a vonzó megjelenésű katonatiszt, Vronszkíj gróf iránti vonzalmának, és kilép szerelmet nélkülöző házasságából e lángoló, de pusztulást hozó nagy érzelem kedvéért. Elhagyja gyermekét is, s ezzel magára vonja az előkelő orosz társaság megvetését. Anna tragikus történetének ellenpontja Konsztantyin Levin és Kitti Scserbackaja szerelmének, majd házasságának övével párhuzamos meséje, amely sokban hasonlít Tolsztoj és felesége történetére. Az élet értelmét kereső Levin eltöpreng a korabeli társadalom, politika és vallás kérdésein - gondolatait gyakorta Tolsztoj nézeteivel azonosítják. A regény nemcsak történeti, hanem lélektani szempontból is értékes alkotás. Bármennyire hosszú is, az Anna Karenina élettől duzzadó és mindent átfogó világa magával ragadja az olvasót.

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

Pepita Jimenez

Juan Valera

Az 1868 szeptemberében kitört spanyol forradalom következményeként filozófiai vita bontakozott ki, amely egyrészről kétségbe vonta a hagyományos vallásosságot, másrészről támadta azokat az életelvtannal, sőt a materializmussal összefüggő új erkölcsi alapelveit, amelyek mellett a diplomata, író Juan Valera is kiállt. A cím a hősnő neve, s azt a vallásos környezetet festi meg, amely a XIX. század utolsó harmadában a spanyol középosztályt és arisztokratákat körülvette. A társadalom földbirtokosi rétegében élő Don Luis Vargas, aki papnövendékből a miszticizmus híve lesz, találkozik a csodaszép Pepitával, akit agg férje özvegységre juttatott, s most Luis apja, Don Pedro de Vargas udvarol neki. A fiatalok egymásba szeretnek és bűnbe esnek, s az erkölcsi konfliktus egyházügyi következményekkel jár. Az egyház elvárja, hogy bűntudatot érezzenek, és hűek maradjanak korábbi esküjükhöz, illetve tagadják meg a buja, testi szerelmet. Egy újabb lélektani csavarral Luis, Don Pedro törvényesnek elismert fia papi hivatásán keresztül reméli elmosni apja bűnét. Az elbeszélés szerkezete szabad és képzeletdús, az előkerült dokumentumok és levelek eszközét használja, s ami ezekből nem derül ki, azokról a mozzanatokról a narrátor világosítja fel az olvasót, így kerekítve ki a képet a megvédelmezett, megtisztult Pepita alakjáról.

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

A viktoriánus kor modernségének kényszerítő ereje, melyet pontosan érzékelhetünk Hardy későbbi regényeiben, még alig érintette meg a Távol a tébolyító  tömegtől c. munkáját. A kisszerű, falusi szereplők mintha egy előző korból lépnének elő, azon a vidéken, amelyet Hardy ebben a regényben nevez el „Wessex”-nek, s mely képzeletbeli tájon majd legjelentősebb regényei játszódnak. Ugyanakkor már ebben a művében is megjelenik az igazságtalanság és tragédia. Bathsheba Everdene, miután elszökik férjétől, egy ködös éjjelt tölt el a mocsár mellett, s hajnalhasadtával borzongva látja a rothadó farönköket és az arrafelé növő gombák párálló, nyirkos spóralemezeit. A természetnek is ugyanúgy megvannak a mérgei, mint ahogy az emberiség is teli van  gonoszsággal. Az öt főszereplő közül kettő beteges ember és tomboló alkat: Tody őrmester fess ember, de öntelt és szívtelen, Bolwoood, a földműves, pedig csak saját megszállott vágyakozásának szerelmese. Fanny Robin meggyalázott ártatlansága Hardy későbbi regénye a Tess címszereplőjének, a „bukott nő”-nek előképe, ám Tess ellenszegül a sorsnak, Fanny azonban tétlen marad. Még az önálló gondolkodású, jószívű, de szeszélyes Bathseba is több bánatot, semmint örömet okoz. Egyedül Gabriel Oak az, aki mindenekfelett jó, ám neki is küzdenie kell, míg az utolsó fejezetben végül elnyeri jutalmát. A cselekmény és a szereplők ábrázolása inkább erőteljes, semmint finom, de a  természeti és a kultúrális környezet életteli rajza lenyűgöző.

Kerekes Roadmovie Tamás

„Már eddig is túl sok ember halt bele,

hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”

Magyar Irodalom Rt.

www.marlonbrandy.nolblog.hu

thomaskerekes@msn.com

Jules Verne világszerte elismerést aratott regénye, a Nyolcvan nap alatt a Föld körül fantasztikus sikernek számított a maga korában, 108 ezer példányban kelt el, s hamarosan elkészült az angol,orosz,olasz és spanyol fordítása. Előre sejthető volt, hogy a könyv témája szenzációt kelt: a visszavonultan élő gazdag, brit különc, Phileas Fogg, fogadást köt a Reform Club tagjaival, és teljes vagyonát felteszi arra, hogy nyolcvan nap alatt megkerüli a Földet. Inasa, Passepourt kíséretében indul Szuez felé, s útjukon számtalan különféle emberrel hozza össze a sorsa-könyörtelen hindukkal, egy csapat japán akrobatával, sziú indiánokkal és másokkal. A regény mélysége és líraisága Fogg és inasa jelleme közti ellentmondásból fakad. Az érzelem nélküli, mindent mértani pontossággal végrehajtó, régimódi Phileas Fogg napi tevékenységéhez órát lehet igazítani, számára a világ sem több, mint huszonnégy időzóna. Ezzel szemben inasa érzelmes és jókedélyű ember, s mindig együttérzés ébred benne a helyek és emberek iránt, akikkel találkozik. Végül az agglegény apró furcsaságait legyőzi a számtalan fordulat és előre nem látható esemény.

Verne egyik legsikerültebb és legnépszerűbb regénye, melyet mindenféle műfajban újra és újra feldolgoznak. Pedig már szinte a legapróbb gyerekektől a felnőttekig mindenki tudja, mi történik: Phileas Fogg úr – az előkelő londoni Reform Club tagja – vállalkozik arra, hogy fogadásból 80 nap alatt körülhajózza a Földet. Mégis olyan fordulatos, annyi mulatságos meglepetést tartogat, Verne olyan találóan jellemzi szereplőit, hogy az olvasók újra és újra megjutalmazzák magukat a kötet élményével. Nem csoda, hisz Phileas Fogg és Passepartout fantasztikus kalandokkal teli világkörüli útja soha sem pontosan ugyanúgy zajlik... Meglátod, ha újraolvasod!

Kerekes Roadmovie Tamás

1869-ben egy Nyecsajev nevű diák és anarchista csoportjának tagjai megölték egyik társukat, mert ki akart lépni az egyre szélsőségesebb szervezetből. Ez az eset nagy visszhangra talált egész Európában, és igazolta Dosztojevszkij aggodalmait a forrongó Oroszországot fenyegető sötét jövővel kapcsolatban. Másrészt illett akkori regényfolyam-tervezetébe, melynek főhőse egy Istentől elfordult, felsőbb rendű, bűnbe esett, de megváltás után vágyó, aláhulló és feltámadó fiatalember lett volna. Ez az alak később több műben felbukkant; Ördögökbéli megtestesülése Nyikolaj Sztavrogin: a szép, okos, büszke, de kétségek közt vergődő ifjú, aki unalmában túllép minden határt, élvezi gaztetteit, és később hiába vezekelne, összeomlik alattuk. A kisvárosi miliőben játszódó regény összes többé-kevésbé komikus szereplőjében él egy-egy végzetes eszme, melyet ő tehetetlenül fölerősít bennük.

A mű Dosztojevszkíj talán legkegyetlenebb alkotása, olykor karikatúrába, bohóctréfába hajlik, máskor metsző társadalomkritikát mutat. Az 1860-as években játszódó történet egy csoport forradalmár sorsát mutatja be, akik anarchiába akarják taszítani Oroszországot. Miközben a csoport az árulások sorozatában visszavonhatatlanul felmorzsolódik, a regény az elvont politikai elméletgyártás katasztrofális következményeit ábrázolja. A pusztításnak a regény záró lapjain lefestett tombolását gyakran említik a szerző szenzációhajhász hajlamának bizonyítékaként. Csakhogy Dosztojevszkíj műve a megtisztulás regénye, s az ő univerzumában a társadalom meggyógyításának gyakran súlyos ára van. A mű leggonoszabb szereplője, Pjotr Verhovenszkíj például külföldre szökve megmenekül a haláltól. A regényben több provokatív erkölcsi álláspont fogalmazódik meg, ezek egyike, hogy a társadalom megújulása olykor ártatlanok feláldozását követeli meg. A cselekményt magával ragadó dionűszoszi tomboló mámor szétzilálja a lehetőségét, hogy felismerjük jó és gonosz kapcsolatát, ugyanakkor megvilágítja egy olyan társadalom alapvető sérültségét, amely egyre inkább elidegenedik az egyház nyújtotta erkölcsi bizonyosságtól. Alig egy nemzedékkel később Oroszországra mindent elsöprő társadalmi átalakulás várt-a regény mintegy előre vetíti annak a társadalomnak rettenetes képét, amely kollektíven elvesztette a lelkét.

Samuel Butler

’Meslohes’

Samuel Butler Meslohes Koinónia Kiadó, 2007. Fordította: Saszet Ágnes 272 oldal ISBN: 973 - 7605 - 45 - 4

A jó science-fictionhez, különösen az utópisztikus művek többségéhez hasonlóan a Meslohes sem futurisztikus szöveg, inkább saját korára reflektál, illetve jóslatokat fogalmaz meg a jövővel kapcsolatban. Akárcsak Thomas More Utópiája , Butler Meslohes-e, azaz visszájáról: „seholsem-országa” a viktoriánus kor társadalmi nyugtalanságának és politikai fejleményeinek tart tükröt, az író megjegyzései a társadalmi gyakorlat szélsőséges és gyakran ellentmondásos mozzanatairól ma is éppolyan érvényesek, mint a mű születése idején voltak. A képzeletbeli ország egyszerre elgondolkodtató és zavarba ejtő allagória. Butler utazója, Higgins olyan országba érkezik, ahol minden a feje tetejére van állítva. Betiltották a gépeket, mert attól tartanak, hogy átveszik az a világ irányítását. A bűnözőket kórházakban gyógyítják ki a gonosztetteikből, a betegeket börtönbe vetik, s az oktatás abból áll, hogy az „ ésszerűtlenség kollégiumaiban” bárki bármit tanulhat mindaddig, amíg az haszontalan tudást jelent. A mű közvetlenül reflektál Darwin felvetéseire, és azt a megbotránkozást tükrözi, amelyet A fajok eredetének megjelenése(1859) a művelt közönségből kiváltott. A darwini evolúcióelméletet társadalmi kontextusba helyezi, és ismételten rámutat, hogy félelmet és bizonytalanságot szülnek. Butlert egyébként lenyűgözte Darwin szövege, de a science-fiction több művelőjéhez hasonlóan meglátta benne azokat a vonulatokat, amelyek nyugtalanító irányban vezethetnek tovább.

Samuel Butler (1835-1902) angol regényíró, esszéista, a késő-viktoriánus angol szellemi élet „fenegyereke”, a XX. század végének egyik legvitatottabb írója, az angol modernizmus egyik legjelentősebb képviselője. Swift utóda, Orwell előfutára, nagyhatással van a század eleji irodalomra, „az első világháború utáni fiatal nemzedék, amely keserű kiábrándultsággal fordult szembe a viktoriánus apák nemzedékével, lelkesedéssel üdvözölte Butler könyvét, a viktoriánus családi képmutatás és szülői zsarnokság kíméletlen leleplezőjét. Evolúciós eszméi, a pénzimádatot gúnyoló iróniája erőteljesen hatott Shaw-ra, de fontos szerep jutott Butlernek a viktoriánus ellenes magatartás kialakításában általában is.” (Szenczi Miklós – Szobotka Tibor – Katona Anna: Az angol irodalom története.) A magyar közönség számára jószerével ismeretlen, noha a Nyugat nemzedéke nagy becsben tartotta, és mind Babits Mihály mind pedig Szerb Antal a legjelentősebb angolszerzők közt említi: „Az új Butler is a puritánokkal harcolt, a Viktória-kor képmutatóival és korlátoltjaival, s szatírája egyformán érte az avult vallásokat és a darwinista tudományt. Ez a szatíra azonban csöppet sem donkisotti! Ez teljességgel swifti. Az Erewhon egy új Gulliver, mely a viktoriánus ideálok relativitását leplezi le. Butler szkeptikus mindennel szemben, ami modern: erkölcs, evolúció, haladás…Erő és erkölcs helyet cserélnek az ő világában. Ez már az értékek átértékelése. “ – írja róla Babits Az Európai irodalom történetében.

Részlet a könyvből:

PUSZTASÁGOK

Olvasóm tán megbocsát, hogy nem szólok múltamról és körülményeimről, amelyek arra ösztönöztek, hogy elhagyjam a szülőföldemet – elbeszélésem bizonyára untatná, bennem pedig fájdalmas sebet tépne fel. Elég legyen annyi, hogy amikor nyakamba vettem a világot, az egyik új koronagyarmatra igyekeztem, mert sarkallt a remény, hogy parlagon heverő koronabirtokot lelhetek-vehetek ott, és marha- vagy juhtenyésztéssel gyorsabban lendíthetek szerencsém kerekén, mint Angliában.

Kiviláglik majd, hogy tervem kudarcot vallott, hisz akárhány sosem látott-hallott csodát vezérelt is utamba a sors, egyiket sem voltam képes pénzzé tenni.

Való igaz, nem hiú ábránd, hogy olyat fedeztem fel, ami, ha résen állok, hogy elsőként húzhassak hasznot belőle, minden anyagiakat megszégyenítő jutalommal kecsegtet majd, no meg olyan hírnévvel, aminőre alig tizenöten-tizenhatan tettek szert a világ teremtése óta. Ez itt a bökkenő: dőlnie kellene hozzám a pénznek, de nem dől, sőt fogalmam sincs, mi úton-módon kovácsolhatnék egy kis tőkét magamnak – hacsak történetem fel nem csigázza a nyájas olvasó kíváncsiságát, s meg nem indítja könyörületes szívét, hogy kiálljon mellettem és támogasson. Az olvasóba vetem hát utolsó reményemet most, amikor közrebocsátom kalandjaimat, bár megvallom, vonakodva teszem, hiszen mesém hitelességét méltán vonhatja kétségbe bárki, aki nem ismeri teljes egészében. Mindazonáltal nem teregethetek ki mindent, nehogy holmi tehetős személyek elém vágjanak – mert ha már választani kell, inkább a szavam legyen oda, mintsem boldogulásom azért hadd fedje homály eredeti célállomásomat, amiként a helyet is, ahonnan utam viszontagságosabb szakasza kezdődött.

Fő vigaszom, hogy az igazság önmagáért beszél, és a részletek következetessége hihetővé teszi majd történetemet. Becsületes ember nem kételkedik majd a szavamban.

1868 utolsó évnegyedében érkeztem meg, az évszakot azonban nem említem, nehogy szemfüles olvasóm ráhibázzék, melyik féltekén is jártam. Nyolc-tíz éve kietlen volt még a táj, akkoriban ugyanis még a legvakmerőbb telepes sem merészkedett arrafelé, csupán néhány bennszülött törzs kalandozott el a tengermellékig. Az európaiak jó nyolcszáz mérföldnyit térképeztek fel a partvonalból – három-négy pompás kikötővel –, és mintegy kétszáz mérföldnyit a síkvidékből, az ország szíve felé hatolva, egy égbevesző, hófödte hegylánc nyúlványáig. Meg nem álltak volna, felderítették hát az északi és a nyugati részeket is, de mert hajó ott ötszáz mérföldön belül sem köthetett ki, a tengerbe nyúló hegység lábát pedig áthághatatlan vadon borította, álmában sem gondolt arra senki, hogy itt telepedjék le.

Az öböl azonban másként festett. Volt itt kikötő elegendő, a vidéket erdő borította, mégsem burjánzott el rajta a vadon – mintha Isten is földművelésre teremtette volna. Több millió holdnyira rúgó, füves, párját ritkító legelőinek se szeri, se száma, éghajlata enyhe, és igen egészséges; vadállatnak még nyomát sem lehetett látni, a vademberek pedig nem jelentettek veszélyt, mivel kevesen voltak, és értettek a szóból.

Nem csoda, hogy mihelyt európai tette lábát e vidékre, nem volt rest kiaknázni. Juhot és marhát hoztak be az országba, az állomány pedig szépen gyarapodott. A telepesek az ország belseje felé terjeszkedve sorjában birtokba vették a maguk 50–100 holdját, amíg tenger és hegység között talpalatnyi szabad föld sem akadt már, és húsz-harmincmérföldenként mindenütt tanya meg gazdaság pettyezte a vidék arculatát. Az elülső hegyvonulat kis ideig gátat vetett a földfoglalók áradatának. “Több a hó, mint a hónap, elbitangol a jószág, a talaj szikkadt, a nyáj szűkösen tengődne a gazos, gyér legelőn, a gyapjú szállításának a költségei pedig felemésztenék a hasznot” – imigyen aggályoskodtak eleinte, végül azonban nekivágtak, s az eredmény még a legvérmesebb reményeiket is fölülmúlta. Egyre beljebb hatoltak a hegységbe, amíg aztán az első és a második, még emennél is magasabb hegylánc között – jóllehet a második is eltörpült egy harmadik havas hegység mellett, amelynek hófödte csúcsait a mezőről lehetett látni – tekintélyes földsávra leltek. A középső hegység határt szabott az emberlakta-művelte vidéknek; és itt, az egyik vadonból frissen kihasított birtokon elszegődtem bojtárnak, nemsokára pedig annak rendje s módja szerint alkalmaztak is. Huszonkét éves voltam csupán.

Szívemhez nőtt a vidék, szerettem a tanyasi életet is. Naponta meg kellett másznom az egyik magas hegyet, a túloldalán pedig le kellett ereszkednem az alföldig, hogy megbizonyosodjam, nem tévedt tilosba a nyáj. Én vigyáztam a juhokra, és elég volt látni őket, nem közelről, nem is mindet, hiszen ha itt-ott felfehérlett egy, nyugodtan alhattam a többi felől. Könnyű sorom volt, az állomány alig nyolcszáz főre rúgott, s mert anyajuh volt valahány, veszteg ültek, csöndben legelészve.

fekete anyaállatot és bárányt –, így aztán annyi is megtette, hogy ezeknek a gondját viseljem. Ha ezek megvoltak, s a nyáj elég nagynak látszott, semmi sem hibázott. Különös a szokás hatalma: immár kapásból megmondtam, ha csak húsz-harminc is hiányzott a háromszázból. Volt egy látcsövem meg egy kuvaszom, s mindig felpakoltam magam kenyérrel, hússal, dohánnyal. A pirkadat már úton talált, és öreg este lett, mire letudtam a napi körutam. Istenem, de magas volt az a hegy! Telente hó borította, nem kellett fölülről vigyáznom a nyájat. Ha a gané, no meg a nyomok után eredtem volna a túloldalra, a patak mentén le a völgybe (mely csupán amolyan cul-de-sac volt), máris a nyáj nyomában lettem volna, de sohasem kellett követnem a nyomokat, a nyáj ugyanis megszokásból mindig a mi lejtőnkön ereszkedett alá. Csábította őket a dús legelő is, amely legeltetés idejére buján-zölden zsendül, mivel minden tavasszal felperzselik; nem úgy a túloldalon, ahol sosem égették fel a füvet, a parlagon hagyott föld pedig csak gazt és gyomot termett.

Egyhangú élet volt ez, de igen egészséges; mi gondja a léleknek, amíg a test örül? Ó, micsoda tartomány volt a mienk! A képzelet sem teremthet hatalmasabbat! Hányszor elüldögéltem a hegyoldalon, miközben tekintetem belefeledkezett a láthatárba vesző dombok hullámvonalába. Elnéztem a messzeségből felém fehérlő két kunyhót, gádorosukat, négyszögű veteményeseiket, a legelőt, a ragyogón zöldellő zabföldeket és a pajtákat alant a mezőn. Ilyenkor mintha fordítva néztem volna látcsövembe, oly metsző-tisztán körvonalazódott szemem előtt a táj, és csak néztem, mint akinek roppant térképet teregetnek a lába elé, avagy óriási makettre tekint alá. A dombok ölétől síkság húzódott le a folyóig, amely patakokra szakadva villogva kígyózott két mérföld széles medrében; a túlsó parton hófödte, irdatlan hegyek ágaskodtak az ég felé, és amikor folyófutást feltekintettem a második nagy hegyláncra is, láttam, hogy keskeny szoros nyeli el a folyót. Tudtam, hogy odébb emelkedik a harmadik hegység, amely csak a hegyem csúcsáról látható, ám akárhányszor oszladozott a felhőzet, felderengtek a távolból égbenyúló, hósipkás ormai, és úgy rémlett ilyenkor, nincs ennél magasabb hegy kerek e világon. Sosem feledhetem a látvány zordon magányosságát: csak a messzeségből felém sejlő tanya árulkodott emberi kéz munkájáról, s amerre a szem ellátott, mindenütt hegy, folyó és végtelen ég volt látható; káprázatos légköri hatások; itt szurokszínű csúcs ostromol egy hónál is fehérebb eget, de amint beáll a fagy, hófehér hegy hasogatja az ég bakacsin szövetét, amott felhőfoszlányok párája perli az ég feketeségét; olykor – ó, feledhetetlen percek – mind magasabbra vitt a lábam, és a csúcsra érve láttam, amint köd üli meg a bércet, alant pedig tejszín tenger, habfehér óceán vet hullámot, s mint megannyi zátony, megannyi szirt merednek ki tajtékjából a sziklák és a csúcsok.

Most, amikor írásban örökítem meg a tájat, lelkem ismét ott időz a dombokon, mezőkön, s ama folyamágyon, amelyben távoli morajjal mintha a kétségbeesés maga iramlana tova. De pompás, de gyönyörű! Ó, mennyire magányos, milyen fenséges, amint csüggedt, ólmos felhők gyűlnek a magasban, zaj se hallik, csak egy tévelygő bárány béget szíve szakadtából. Ösztövér, hervadt anyaállat fülel a hangra, rekedtes mély hangon bődül, nem csábítja többé a legelő; indulna máris az esengő hang irányába, a vízmosásnál azonban megtorpan, felszegi a fejét, és a távoli nyöszörgésre figyel. Aha! Rohannak egymás felé, de csalódniuk kell, a juh nem a bárány anyja, nem rokonok, nem ismerik egymást: hűvösen válnak el tehát. Még messzebbre kell merészkedniük, még szívszakajtóbban kell kiáltozniuk; ó, adná az ég, hogy az övéikre leljenek alkonyatra. Csitulj ábrándozás, folytatnom kell történetemet!

Képtelen voltam féken tartani kíváncsiságomat, gondolataim minduntalan a folyó és a második hegyláncon túli vidékre kalandoztak. A zsebem lapos ugyan, ám leljek csak művelhető földre, kölcsönt veszek fel, és ha az állattenyésztés beüt, beérkezett embernek tudhatom magam. A hegység hatalmas volt, a remény pedig, hogy járható utat vágjak magamnak, csekély; de senki sem derítette fel még, és vajon van-e szebb annál, mint amikor az ember nemhogy magának, hanem még a lovának-málhájának is utat tör az eladdig járhatatlannak vélt rengetegben? Latolgattam azt is, hogy ilyen hatalmas folyónak gázlót kell rejtenie valahol, és jóllehet bízvást tekintettem volna magam is bolondnak azt, aki juhokat próbál az ország belseje felé terelni, nem feledtem, hogy alig három éve gazdám ma már jószágtól nyüzsgő birtokáról sem rebesgettek egyebet. Belém ette magát a kíváncsiság – egyéb se motoszkált a fejemben, amikor megpihentem a lejtőn; ott kísértett, akárhányszor napi körutamat róttam, s úgy megülte a lelkemet, hogy eltökéltem, nyírás után nyeregbe pattanok, akkora készletet viszek magammal, amekkorát csak elbírok, és magam járok utána a rejtély nyitjának.

Mindenekfelett a hegység talánya furdalt. Vajon mit rejt? Ó, ki annak a megmondhatója? Hiszen éppen ez az, amiről még csak halvány sejtelme sem lehet senkinek, kivéve azokat, akik a hegység túloldalán élnek – ha egyáltalán él ott valaki. Reméljem-e, hogy át tudok kelni a hegyen? Nagyobb dicsőségről álmodni sem mertem, de addig is mennyi minden vár még rám! Előbb a közeli hegyláncnak vágok neki, s majd kiderül, hogy mire jutok. Ha nem találok is földet magamnak, ugyan miért ne bukkanhatnék aranyra, gyémántra, rézre vagy ezüstre? Amikor olykor a folyópartra hasaltam inni, parányi sárga szemcsék villantak meg a homokban – arany lett volna? Az emberek szerint nem az volt, de hát olyan az ember, hogy csak akkor látja meg az aranyat, amikor garmadával hordják el előle. Akadt azonban pala és gránit, melyek tudvalevően aranyra utalnak, és ha itt nem is volt oly számottevő mennyiségben, amennyiért érdemes lett volna törnöm magam, a hegységben talán bőségesen bányászhatnék. Egy gondolat rabjává lettem, s többé nem szabadulhattam tőle.(www.litera.hu)

A Tavaszi vizek tökéletes egyensúlyt teremt az ifjúkori hév elvesztése feletti bánat és az akkori szenvedélyek nagyrészt illuzórikus természetének felismerése között. Az öregedéstől és meglehetősen céltalan életének bevégzésétől rettegő Dimitrij Szanyin íróasztalában ráakad egy gondosan elcsomagolt „aprócska gránitkeresztre”, amely felidézi benne, miként szeretett bele egy olasz cukrászlányba, Gemmába, akit özvegy édesanyja eddig féltve őrzött. Szanyin nevetséges párbajt vív egy katonatiszttel, aki becsmérelte Gemmát, félreállítja a német vőlegényt, sőt a mama gyanakvását is sikerül eloszlatnia. Csakhogy míg Szanyin vevőt keres birtokára, hogy annak árából fedezze az esküvőt, dekadens oroszok társaságába keveredik. Találkozik régi iskolatársával, Polozovval, és megbabonázó, uralkodásra termett feleségével, Marija Nyikolajevnával. Egy napon Marija, előtte lovagolva az erdőben, az erdő mélyére csalja a fiatalembert, Szanyin pedig engedelmesen, megadással követte, „egyetlen szikrája sem volt az akaratnak ájult szívében". Szanyin átlagember, s románca az ártatlan szűzzel, és a tapasztalt végzet asszonyával szokványos, nagyon ismerős történet. Turgenyev színpadias eszközeivel a megjósolható, mégis szinte abszurd jellemzőket emeli ki; pontos, világos és együttérző megfigyelései ugyanakkor nyilvánvalóvá teszik, hogy a fiatal Szanyin számára mindez elképzelhetetlenül valóságos, s későbbi életében nem történik majd vele semmi ehhez fogható.

Goncsarov plágium-vádja Turgenyev és Flaubert ellen

Közli: Fülöp-Miller René

(Kiadatlan kéziratból)

Utánnyomás joga fenntartva

A pétervári Nyilvános Könyvtárban nemrég Goncsarovnak egy eddig teljesen ismeretlen kéziratára akadtak. Ez a hátrahagyott munka Goncsarov "Közönséges történet" című elbeszélésére célozva "Szokatlan történet" címet visel és olyan esetet tárgyal Goncsarov életéből, amelyet valóban az irodalomtörténet legkülönösebb esetei közé kell sorolnunk. A Goncsarov lelki életére és írásmódjára vonatkozó vizsgálatok szempontjából a most megtalált kézirat értékes anyagot szolgáltat, mert kétségtelen bizonyítékát nyerjük belőle annak, hogy az "Oblomov" szerzője, akárcsak Gogol és Dosztojevszkij, lelki beteg volt, s olyan rögeszmében szenvedett, amelynek sajátszerűségével bámulatba kell bennünket ejtenie. Goncsarovot az az agyrém üldözte, hogy az akkori idők összes nagy orosz és európai írói összeesküvést szőttek ellene, azzal a céllal, hogy a legértékesebb gondolatokat (sőt teljes szakaszokat is) kölcsön vegyék munkáiból és azokat sajátjukként adják ki, vagy hogy a Goncsarovtól lopott eszméket, némileg megváltoztatva, regényekké dolgozzák fel.

Korának leghíresebb költőiben szemérmetlen plagizátor-bandát látott, amely arra esküdött össze, hogy munkáit elsikkassza. E gyalázatos "kollektív plágium" értelmi szerzőjét Goncsarov régebbi barátjában, Turgenyevben kereste.

Gabo Kiadó

Middlemarch egy képzeletbeli kisváros a XIX. század eleji Angliában, vidéken. Jellemző figuráival és több szálon futó cselekményével mesterien leplezi le a poros kisvárosi lét képmutatását és visszásságait.

Dorothea ártatlan idealista, akit az elme csillogása annyira elvakít, hogy férjhez megy Casaubonhoz, az öregedő tudóshoz. Hamarosan ráébred végzetes tévedésére, aminek elviselhetetlenségét tovább fokozza Will Ladislaw, férje unokaöccsének feltűnése. Az ellenállhatatlan és szenvedélyes férfi halálosan beleszeret a lányba.

A történet többi szálán is szövevényes ügyek bontakoznak ki. Tertius Lydgate a városba érkező ambiciózus, fiatal orvos életét sekélyes és követelődző felesége keseríti, ugyanakkor politikai intrikák nehezítik. A polgármester fia Fred Vincy (Jonathan Firth) pedig, beteges játékszenvedélyével tönkreteszi szerelmét, sőt egész életét.

George Eliot egy vidéki angol kisváros, Middlemarch hétköznapi lakóinak kicsinyes életét ábrázolja a legapróbb részleteket is megörökítve. Úgy térképezi föl a számtalan szereplő belső világát, akár egy tudós, aki mikroszkóp alatt vizsgálja egy falevél apró vonalaiból álló erezetét. A mélység és a pontosság az, amelyből a Middlemarch sokak tetszését kivívó, kiegyensúlyozott realizmusa fakad. A könyvet megjelenésekor az egyik legkitűnőbb angol regényként értékelték, s megítélése azóta sem változott.

A regény szenvedélyes hősnője, Dorothea idealista, akárcsak az ifjú Lydgate doktor, akinek élettörténete az övével több ponton is összekapcsolódik. Dorotha meggyőződése, hogy a legapróbb gesztusok is lehetnek hősiesek, így aztán első férje ternészettudományos kísérleteit tévesen effajta nagyszabású dolognak véli. Csakhogy Mr. Causabon halálos vállalkozásának célja, hogy a regény fő mozgatórugóját is alkotó darwini sokféleségelméletet egyetlen, leegyszerűsített alapelvvé redukálja. A Middlemarch egyik fő kérdése, hogyan alkalmzkodnak a nők a társadalom által rájuk osztott szerepekhez. Együtt érzünk Dorotheával, aki műveletlen és anyagi függésben él, miközben merészen keresi a hősiesség formáit, ellentétben nővérével, aki megelégedetten pötyögteti az ócska zongora megságult billenyűit. Kudarcaikkal, és rossz döntéseikkel küszködve Dorothea és Lydgate megpróbálnak szépen élni és jól szeretni. Oly sok más szereplőével összekapcsolódó történetük mélységesen megindító, ugyanakkor erősen valószerű. Eliot ügyes kézzel szövi  sűrű cselekményszálakat, mindvégig fenntartva az olvasó izgatott várakozását, s olyan együttérzéssel és megértéssel tárja elénk szereplőinek motivációit, hogy már a  könyv elején magával ragad bennünket az elbeszélés, s a figurák egymásba gabalyodó élete az olvasóéval is szorosan összefonódik.

Alice Tükörországban

Lewis Caroll

Cicero Könyvstúdió

Lewis Carrollnak, a tizenkilencedik században élt oxfordi matematika-professzornak a nevét két gyermekkönyve őrizte meg. Az Alice Csodaországban már nálunk is klasszikus gyermekolvasmány. Ennek párja is a Viktória királynő korabeli Anglia gúnyrajza, különös álomvilágban kalandozunk Alice-szel, aki ott egy élő sakkjátszma egyik figurája. Minden újabb lépésnél mókás szerzetekkel találkozik, akik képtelen viselkedésükkel, falrengetően értelmetlen ötleteikkel kacagásra ingerelnek. Carroll nem kímél senkit és semmit; a hóbortos királynő és a tutyimutyi király maga Viktória és a férje, s nem hiányzik ebből a mesekönyvből sem jó néhány angol szokás kíméletlen kifigurázása.

Hat évvel az Alice Csodaországban megjelenése után Caroll új ötlettel tért vissza Alice figurájához: elkísérte őt a tükrön túlra. A szerző nem sokkal korábban tanította meg a mesealakok mintájául szolgáló Alice Lidellt sakkozni, így e játék köré szervezte az elbeszélést. Tükörország sakktáblához hasonlatos. Alice gyalogként kezdi, és királynő lesz a végén, a történet minden egyes fejezete újabb lépésssel viszi közelebb céljához. Az események előrehaladtával fokozatosan sikerül megoldani azt a sakfeladványt, amelyet a könyv elején ábra szemléltet. A mű számos emlékezetes jellemet és szereplőt vonultat fel, amelyek többsége ellentmondást vagy felcserlődést rejt. E feje tetejére állított világban Alice úgy juthat el egyik helyről a másikra, hogyha hátrafelé közlekedik. Az emlékezés sem csupán „hátrafelé” működik - a Fehér királynő emlékszik olyan dolgokra is, melyek a következő hét után történtek. Megismerkedünk a teljesen egyforma „Ellenzőleg” ikrekkel, Tweedlum és Tweedle személyében. A könyv meghökkentő nyelvi fordulatokban bővelkedik, s olykor a szavak jelentése megfoghatatlan, bizonytalan. A legismertebb példa erre a „Halandzsavers”, amelyben a Caroll által teremtett vegyülékszavakban asszociációk és jelentéstartományok mosódnak egybe.