Hogyan kreáljunk alibit egy homokosnak?
avagy
Amikor Allan Ginsberget királlyá koronázták
(emberarcú nihilizmus 2)
Kerekes Tamás
„Már eddig is túl sok ember halt bele,
hogy nem olvasott elég Kerekes Tamás-t.”
Magyar Irodalom Rt.
www.marlonbrandy.nolblog.hu
thomaskerekes@msn.com
Kötelező olvasmány azoknak,
akik egymásnak háttal akarnak csókolódzni
Egy francia, fiatal láncdohányos egyetemista hatvannyolcban tüzet kért a nanterre-i egyetem uszodájának avatásán a minisztertől. Daniel Cohn Bandit provokációjára büntetés várt. Kicsapták. Állítólag megkérdezte a minisztertől, hogy a fiatalokról szóló hivatalos fehér könyvében a minisztérium nem említette a szexuális problémákat.
A miniszter azt válaszolta, hogy „ha nem bír magával, miért nem ugrik a hideg vízbe?”
A jelenetnél jelen lévő Timur Link esküszik rá, hogy a beszélgetés a következőképpen zajlott:
A diák kérdése: ”Miniszter úr, miért nem engedélyezik az egyetemeken a koedukált kollégiumokat”.
- „Hűtse le magát, fiatalember!” - hangzott a rapid válasz.
- „Ha maga impotens, attól még hagyhatna bennünket ba..ni” - válaszolta az a diák, akiből a frankfurti választások alkalmával Európai Néppárti képviselő lett, aki a Zöldek csoportját képviseli a mai napig. Daniel Cohn Bandit, aki a legendás időben csak Vörös Dany-ként emlegettek.
Mi volt 1968 voltaképpen? Ifjúsági mozgalom, diáklázadás, nemzedéki lázadás, társadalmi tiltakozás, életstílus-reform, kulturális forradalom?
Különböző okokból forrongott a kritikusan gondolkodó ifjúság szerte a világon, az Egyesült Államoktól kezdve Nyugat- és Kelet-Európán át egészen Japánig. Ám összekötötte őket a változtatási szándék, mert nem kevesebbről volt szó, mint egy jobb világról. Az elnyomottak szabadságáról, a társadalomban való részvétel mindenkit megillető jogáról, a demokrácia kiszélesítéséről.
Norbert Frei, a Jénai Egyetem történészprofesszora sorra veszi az eseményeket és mozgalmakat, rávilágít indítékaikra, eszmei hátterükre, nemzetközi összefüggéseikre, és mérleget von, hogy mi maradt 1968-ból.
A hatvanas évek forradalma Kelet-Európában hatvannégyben kezdődött. Hruscsov ellen fellépett Brezsnyev és ezerkilencszázhatvannégyben leváltotta. Ugyanekkor a csehszlovák gazdaságban katasztrofális fordulat következett be, éveken keresztül borzalmas helyzetben élt az ország. A kormány elrendelte a „húsmentes csütörtököt”. A bizonytalan állami támogatás és az állampolgárok támogatása miatt azonban enyhíteni kellett a rendőrállam szigorán. A cenzúra lazább lett, a művészek, írók, filmesek nagyobb szabadságot kaptak és néhány nyugati utat is engedélyeztek filmrendezőknek.
Szlovákia azonban ennek ellenére elnyomásban élt. A Tvar nevű irodalmi magazint beszüntették. Megvoltak a határai annak, hogy mit lehetett leírni, mondani. A csehszlovákokat azonban nagyon boldoggá tette ez a kis szabadság is, amit kaptak. Mivel már nem voltak teljesen elvágva a Nyugattól, a cseh fiatalok rögtön beugrottak a nyugati kultúrába, „Texasskit” - farmernadrágot kezdtek hordani, klubokba jártak, hogy „big beatet” hallgassanak, ahogy ők nevezték, rock and rollt. Prágában több hosszú hajú, szakállas, több farmeros-szandálos fiatal járkált, mint bárhol másutt Közép Európában. Gyülekezett a loncsos hajú lázadó fiatalság Csehszlovákia szívében, vagy tán még az ötvenes évek lázadói? 1965. május elsején, amikor a kommunista világ többi része a munkáshatalmat ünnepelte, a prágai fiatalok királlyá koronázták nemzedékük szimbolikus figuráját, a hosszú hajú, szakállas beatniket, Allan Ginsberget, a Beatköltőt, akiből így lett a verseiben megörökített Kral Majales, Május Királya.
„Omm” - kántálta a zsidóból lett buddhista, aki még akkor is az új, izgalmas nyugati világ megtestesítője volt, sok prágai fiatal számára, amikor áttért a keleti vallásra. Koronázási beszéde alatt kis cintányérokat ütögetve énekelt egy buddhista himnuszt. Pár napig követte őt a titkosrendőrség a belváros sötét, díszes utcáin, majd deportálták. Ki kit rázott fel ezekben az években? A piaci nagyhatalmak a fogyasztói létet tagadó álmodókat? Kelet a Nyugatot, az új idolokkal, a Maókkal, a Guevarákkal? Vagy a nyugat a gúzsba kötött keletet, a zenében exportált szabadságmámorral? '68-ban az embereknek elegük lett abból, ami a maguk világában nyomasztotta őket: az unalmas konformizmusból, a szovjethatalomból, az államosított terrorból, vagy a háborúból, és mindenütt minden hatalmaskodásból. A legendás évben tanultam meg tisztelni Che Guevara , Daniel Cohn Bandit, Rudi Dutschke nevét - Kerekes Tamás - és könnybe lábadt a szemem, mikor megtudtam, hogy Che gerillái a bolíviai hegyekben a saját vizeletüket itták hónapokig. Miért? A világforradalomért? Ez évben a Földön elszabadult a lázadás szelleme, és rögtön az erőszaké, magyarázza a kiadó. A lázadást nyílt agresszióval válaszolta meg minden hatalom: szabadságharcukban megtizedelődött népek, véresre vert tüntetők, meggyilkolt lázadók, merénylet áldozataivá vált emberjogi vezetők és reformpolitikusok. Emléktáblák szegélyezik útjukat. Ám az USA elnöke és a Kreml ura is riadtan memorizálta addig ismeretlen, hosszú hajú, szelíd tekintetű, álmodozó diák nevét. De az erőszak ellenére, feketék, nők, diákok, fegyverrel megtámadott vagy hatalmi sakkban tartott kis nemzetek álltak ki magukért - amint a történelem később megmutatta, nemhiába.
Mindezt kivételesen progresszív szellemi élet kísérte, és aktív, sokszavú, beavatkozó művészet: hangos viták, filozófiai divatok, sokkoló drámák, társadalomkritikus költészet, kultfilmek és mágikus dalok. A kor idoljai, főleg az új baloldal választott hősei közt rengeteg a mitologizált alak, s tárgyi kultúrájában is sok a könnyen beazonosítható és karikírozható elem. Ám '68 mégsem olvad fel a kedélyesen ironikus retro külsődleges megközelítésében.
Mindennek vége: Vaclav Havel-t 1977-ben letartóztatják. Philiph Roth minden évben elmegy Prágába, hogy találkozhasson Kunderával, vagy Hraballal, de a végén nem kap vízumot. Egy ízben le is tartóztatják Prágában. Épp hazafelé tartott egy szovjet művészeti kiállításról, amikor két civil ruhás rendőr igazoltatta. Roth ijedtében felugrott egy arra tartó trolira. Szállodai szobájából felhívta Ivan Klima költőt. A hatóság azonban lehallgatta Klima telefonját, még az őrszobába is bevitték. Nekiszegezték a szokásos kérdést: "Mit keres ez az amerikai Csehszlovákiában?”
Mire Ivan: ”No, de elvtársak, nem olvasták Philiph Roth könyveit? Hát a csajok miatt jön.”
Ám a hatóságok nem értették a „tréfát” és Philiph Roth a következő évben már nem kapott vízumot.
Csombe
Franciaország Dél-Ázsiáért és Romániáért kártérítésként megkaphatja a Marsot. Hintsék be sóval ezeket a területeket. A nemlétezés kozmoszát hirdetem. Ez életem hite és álma. Délután, amikor a Tejúton sétálok, és megszólítok egy pepitaruhás, kedves angyalt. Az angyal megadja nekem a címét. Másnap felkeresem.
- Itthon van Ilse? - kérdezem a háziasszonyt.
- X kisasszony itthon van, de nem létezik - válaszolja ridegen.
Idős, előítéletekkel teli asszony.
- Köszönöm, én sem létezem - mondom - jelentsen be, kérem.
Az Ébredő Kongó fővárosában Csombe, a kultuszminiszter, a kánikula ellenére is nagy munkában volt. Egy külföldi delegációt várt, és zulu és maszáj műveket készített elő a számukra. A valaha világhírűvé vált Donnert Cirkuszba jelentkezett annak idején, hogy nyugati tanulmányait folytathassa. Hintáslegénynek jelentkezett, de csimpánznak vették fel, abba a nagy cirkusza, ahol bengáli tigris lett, de kanárit szült.
Tibetben a lámát istenként tisztelik, minden egyházi és világi hatalom a kezében van - mesélte Westfáliában egy bárban az ismeretlen hírlapírónak. Ezen kívül eszik az ürülékét. Az ürüléket, mely éppen, mert illatos növényekkel él, kellemes ízű, "mint egy szalonkás" - csak a papok, a nemesek, a kiváltságos osztály eheti, mert minden ténykedése szent, úgy ez is, s meghatározott nagy ünnepeken egybegyűlnek az ország nagyjai, s ceremóniák között kapnak egy falatot. Az orosz események hatása alatt egy sajátos forradalom indult el, ugyanis azt kezdték követelni, hogy a nép választott követei is kaphassanak egy falatot. Papok és nemesek, veszélyben érezték a kiváltságaikat, összefogtak, a nép azonban lázongani kezdett, lándzsákkal ölték egymást és sok ezer ember elpusztult. Csombe mélázva elbámult. Az emlékek. Amikor megette a szurumbu törzs fejét, s a mellette álló kajmán tenyerébe tett nyitott kajmánfejben leverte termetes szivarjának végét.
Hogy az emberek mennyire másképp tudják nézni dolgokat - kiált fel a narrátor. Nyugati társadalmunk egyenesen az elmagányosodás felé tart, mert tagjai egyre kevesebbet kommunikálnak egymással és ebbe sokan bele is betegszenek. Az itteni bennszülöttek viszont a kevés beszéd alapján éppen azt szűrik le, hogy nekünk, fehéreknek, nincsenek problémáink. Csombe ismét belefeledkezik a szenzorálandó műbe.
A hősnő tizennégy éve neveli maszáj harcos férjétől született lányát a modern Európában, ami fogós kérdést állít fel a nemzetközi jogászoknak, hiszen hiába válik el Corinne jogilag Brüsszelben, ha Kenyában a férje nem ismeri el a válást, még a harmadik kenyai felesége után sem. Ám a dolgok emberségesebben zajlanak, mint az írásbeli törvények engednék. A távoltöltött 14 év tanulsága az, hogy a globalizáció utoléri Kenyát is. Férjének öccse, akinek motorkerékpárja második a sivatagban, az elsők közé tartozik ugyan, aki áttért a modern életvitelre. „Elgondolkodtató volt, hogy ez már a természetes kommunikációnak a végét jelezte, s valószínűleg a maszájok is az elmagányosodott európaiak sorsára jutnak.”
A lányok sem hordanak annyi ékszert, mert az iskolás fiúktól nem kapnak annyit ajándékba. Az iskolába járó lányoknak már egyáltalán nincs is ékszere, mert az iskolában megtiltották. Még a vörös okkert sem hajlandók magukra kenni. Azok sem, akik nem tanulnak. Inkább a Nairobiból hozott krémeket használják. A lányok ma már nem viselnek állatbőrből készült, gyöngyökkel díszített szoknyát sem. Ezeket már csak a szertartásokhoz veszik fel.” Pont olyan lehet mindez a mi számunkra, mintha egy kalotaszegi szőttes elmúlását panaszkodnánk el egy hollandnak, kezében egy laptoppal, mikor mi még a mángorlót sírjuk vissza a Bosch automata mosógépek korában. Csombe a lányok körülmetéléséről szóló részt nyálcsorgatva olvasta fennhangon.
A romantikarajongó élvezni fogja a sztorit. Döngenek a tamtam-dobok, félmeztelen maszáj harcosok rázzák a lándzsát, szaporodnak a kecskék, birkák, üstökben fő a fűszeres kecskehús, nő az egy főre jutó feleségek száma, mások a szokások, törvények, de mindvégig emberi marad a regény csúcspontja, a kulturális máztól megfosztva, Corinne találkozása anyósával, akit csak Mamának hív. Az író énképének, az alteregónak azonban meggyűlik a baja a valósággal: az elődnek elvitte a fél arcát egy sakál.
Aztán beugrik egy másik cenzorálandó mű.
A világszerte ismert, népszerű író, Paul Theroux fogja magát, rábök a földgolyó egyik pontjára, Afrikára, és nekivág egy szál maga, minden kíséret, védelem, hivatalos támogatás nélkül. Vakmerő utazása a sötét kontinens északi pólusától, Kairótól a déli csúcsig, Fokvárosig vezet a világ leghosszabb, legveszélyesebb, egyben legfantasztikusabb útján. Megy bozótbuszon, haldokló teherautón, kofavonaton, tankhajón és fatörzsből kivájt kenun, átlép kilenc vad határt, megmerül Egyiptom, Szudán, Etiópia, Kenya, Uganda, Malawi, Mozambik, Zimbabwe és Dél-Afrika mélységeiben, dacol országúti rablókkal, lázhozó rovarokkal, packázó hivatalnokokkal, állja a sivatag hevét és a sártengert fakasztó monszunt. Nyomorultak közt jár, éli az életüket, eszi az ételüket, issza a vizüket, alkalmazkodik szokásaikhoz, nem finnyáskodik, nem fölényeskedik, nem játssza el a kényes, fehér turistát.
Az arab és a fekete Afrika közötti 1001 átjárhatatlanság
A Földközi-tenger déli partja mentén öt országban Afrika lakosságának mintegy egyötöde él, és az országok területe a kontinens földterületének majdnem egyötödét teszi ki. De vajon ha az Afrika szót használjuk, gondolunk-e a marokkóiakra, tunéziaiakra, egyiptomiakra is? Vajon ugyanazon a földrészen élnek-e, mint a tanzániaiak, kongóiak, nigériaiak, a dél felé nyúló kontinensen? Vajon ott, a Szaharától délre, ahol bizonyos értelemben minden európaiul, főként angolul, franciául és portugálul folyik, hallottak-e már egyáltalán ezekről a - ha szabad így mondani - észak-afrikaiakról? Ők pedig a maguk részéről hallottak-e a Szaharától délre élő fekete kortársaikról?
Arabok! Ugyan ki szereti az arabokat? Addisz Abebában ez nem kérdés. De eközben elsősorban senki nem azokra az algériai, tunéziai és líbiai diplomatákra gondol, akiket az etióp fővárosban, az AOU (az afrikai egységszervezet) székhelyén akkreditáltak. És nem is az Egypt Airre, Afrika legrégebbi légitársaságára, amellyel valamikor első ízben értem itt földet, hogy aztán örömmel adjam hírül: én is Afrikában élek, nevezetesen Kairóban. Az arabok a szaúdiak a Sheratonban, azelőtt a Hiltonban. A szomszédok Jemenből, akiket nemcsak az eritreai (vörös) tengerpartról és a Dzsibuti-beli hétköznapokból ismernek, hanem a keresztény felföldön egyénként is láthattak. És talán a rendkívül sötétbőrű szudániakban, akikből itt egy időben nagyon sok volt, szintén van valami arabos, legalábbis az arab nyelv, amely az etiópiai hivatalos nyelvvel, az amharival és az Eritreában meg az északi Tigray nevű tartományban beszélt tigrinia nyelvvel közelebbi rokonságban áll, mint Etiópia többi 80-90 nyelvének többsége.
Nairobiban, a déli szomszéd országban többnyire hiába érdeklődik az ember a - legalábbis hivatalos nyelve alapján - arab ország iránt, amelynek van egy (bár rövid) közös határa Kenyával, noha szinte mindenki tudja, hogy a luóknak és más, az ország nyugati felében élő népcsoportoknak nemcsak Ugandában vannak közeli rokonaik, hanem éppenséggel Szudánban is, amely Kenya távoli északnyugati részével határos jó 1500 km hosszúságban északon és északnyugaton. A maszájok és más kenyai népcsoportok a tőlük 3500 km-re lévő csád-líbiai határvidéken élő tubu-nomádoknak közelebbi rokonai, mint a saját országukban élő bantu többségnek, közelebbi rokonaik, mint a tubuk a tuaregeknek, berber szomszédaiknak az algériai Szaharában, Malitól és Nigertől északra. De ezzel Kenyában nem sokat törődnek, és arabokra meg végképp nem gondolna senki. Az arabok, azok Jasszer Arafat és Szaddam Husszein, meg a libanoniak a kaszinóban, akiket Nyugat-Afrikában sem tartanak túl sokra, de akiket mindenütt ismernek. Mombasában a tengerparton található még néhány dúsgazdag jemeni hátterű család. Zanzibárban, Tanzániában sok minden emlékeztet az 1698-tól 1964-ig itt uralkodó ománi szultánokra.
Kelet-Afrikában az iszlám sem tekinthető olyan hívószónak, amely azonnal az észak-afrikai tengerparti országokat idézi, legfeljebb Idi Amin Kaddhafival való kapcsolata esetében. Muszlimok itt is akadnak, még őshonosok is, és nemcsak a szuahéli tengerparton. Kenyában jó 5%, Tanzániában 35%, Malawiban még az elnök is muszlim. Minden bizonnyal arab örökségről van itt szó, de ázsiai közvetítéssel, s az iszlám idegen eredetére vonatkozó elképzelésekben ez inkább az indiai szubkontinensről bevándoroltak alakjában ölt testet, a brit gyarmatosítók egykori kíséretében, mint a pakisztáni muszlimok, köztük Agha Khan, akiről számtalan kórházat és általa alapított iskolát neveztek el.
A világ leghosszabb motoros túrája az Afrikát hosszában átszelő Tour d'Afrique.
Alig egy hét, és Kairóból útnak indul a világ leghosszabb motoros- versenye, az Afrikát hosszában átszelő Tour d'Afrique. Stílusos túráról van szó: a mezőny a gizai piramisok lábától startol, a befutó pedig Afrika legdélebbi pontján, a Jóreménység-fokánál lesz. Az egyik az ókori egyiptomi kultúra nagyságát hirdeti, az utóbbi a XV. század nagy hajós felfedezőinek állít emléket. E két végpont között a közel negyven résztvevő tíz országot érintve 11900 kilométert tesz meg.
„Januárban a kellemes egyiptomi télből indulunk, és májusban a meleg dél-afrikai őszbe érkezünk meg. A szervezők három évszaknak megfelelő hálózsákot javasolnak, ugyanis a tikkasztó hőség és a hetekig tartó esős évszak mellett az Etióp-magasföldön éjjelenként akár fagypontban is lehet részünk" - meséli Szanyi Gergő, az idén negyedszerre rajtoló Tour d'Afrique történetében az első magyar rajthoz álló. Gergő civilben grafikus, fotós, többek között a National Geographic Online webdesignere.
A piramisok után a Vörös-tenger felé veszi az irányt a mezőny. Átkelnek a közép-egyiptomi hegyvidéken, majd Luxor magasságában a tengerpartról befelé, a Nílus felé kanyarodnak. Afrika leghosszabb folyója mentén tekernek egészen Asszuánig. Egyiptomból Szudánban a Nasszer-tavon áthajózva jutnak el.
Szudánban az egykori Núbia területén, a Nílus mentén vezet az út, egészen a fővárosig, Khartoumig, amely a Kék- és Fehér-Nílus egyesülésénél épült. Khartoumtól délre a muzulmán-arab Észak-Afrika fokozatosan a hagyományos törzsi kultúrák Fekete-Afrikájává alakul át.
Miközben lenyűgöző tájakon halad át a csapat - érintik többek között a Kék-Nílus forrását, a Kék-Nílus vízesést, a Tana-tavat és kolostorait, illetve a fővárost, Addis Abebát - , a túra során a legkeményebb fizikai megpróbáltatás e 12 Magyarország területű Etiópiában vár rájuk. Elszánt motorosoknak való terep az Etióp-magasföld 3500 méteres hegycsúcsaival.
Addis Abebától délre szelídül a táj, Kenyában azonban újabb megpróbáltatás vár a bringásokra a korábbi részvevők naplói szerint: a régi idők lávafolyásain át vezető úton a „buckás út" fogalma állítólag új értelmet nyer. A táj eközben rendkívül változatos: a köves sivatagot hegyek, majd szavanna váltja. Az Egyenlítőt szintén Kenyában szeli át a mezőny, és a főváros, Nairobi jelenti a túra felezőpontját is.
Nairobitól csak egy nap biciklivel a tanzániai határ, és a sokak számára Afrikát szimbolizáló Kilimandzsáró hegység. Tanzániában több nemzeti parkot (Serengeti, Ngorongoro-kráter, Manyara-tó, Taragire és Ruaha) érintve vezet az út.
Csombe felsóhajt, szivarért nyúl. Arra a látogatásra gondol, melyben Csurka István látogatná meg őt, hogy Magyarország és az Ébredő Kongó közti kulturális kapcsolatokat fellendítsék. Ehhez fellapozta a rendelkezésre álló előzmények listáját. Gondolt a „magyarabok”-ra.
Magyarabok
Csombe egykor tudósított arról, hogy a Nílus egyik szigetén egy „magyar” nevű berber törzs él, amelynek tagjai állítólag II. Szolimán szultán serege által összefogdosott magyar hadifoglyok, majd katonák leszármazottai.
A tálib uralom végeztével nem lett azonnal rend és béke, s főleg jólét Afganisztánban. A diplomatafeleségek legnagyobb örömére az ENSZ misszió gondolt rájuk is, s egy hivatásos fodrász is került az afgán misszió tagjai közé. Deborah nemcsak az amerikai, anglo- diplomáciai kar feleségeinek szépségéért felel, hanem afgán vendégeinek szépségéért is. De emellett még másra is van gondja.
Itt azonban nem elég gyantaszűznek lenni, hanem valóban vért kell felmutatni, az igazi, ősi hagyományoknak megfelelően, ezzel bizonyítván a menyasszony szüzességét. Debbie frufrut igazít, tanácsokat ad, gyantáz, és becsületet óv meg. Teszi mindezt nagy mesélőkedvvel, igazi női szemmel. Mindaz, amit eddig tudtunk az afgánok és tálibok, az oroszok és amerikaiak viszonyáról, most női szemmel lesz láttatva, mi több elmesélve, mert a Kabulba került Deborahba igazi nagy mesélő szorult, és általa női szemmel, azaz teljesebb képet formálhatunk egy sokat szenvedett ország erkölcsi és anyagai talpra állásáról.
A megérkezés- Deborah szemével
Néhány nappal később a mi kis önkéntes csapatunk találkozott más külföldiekkel is, akik már egy ideje Kabulban éltek, többek közt olyanokkal, akik évek óta laktak a városban. A kisbusszal mentünk a találkozóra, és amikor megérkeztünk, a csapatvezetőnk szólt, hogy gyorsan és fejeket behúzva menjünk be az épületbe. Senki figyelmét nem akarták felkelteni azzal, hogy nagyszámú külföldi tartózkodik egy helyen, nehogy véletlenül egy tálib szimpatizáns kihagyhatatlan célpontnak tartson bennünket. Bent körülbelül százötven ember kavargott bemutatkozó köröket róva, névkártyákat cseréltek és elmesélték egymásnak, hogy milyen projekten dolgoznak éppen. A találkozón bejelentik egy fogászati klinika létrehozásáét is, és bemutatják Debbie-t is, mint a kolónia új fodrászát. Ováció. Tapsvihar.
Debbie női szemmel láttatja az új, helyét kereső Afganisztánt, ahol még erősek a hagyományok és szigorúak az erkölcsök, de egy olyan agyafúrt, michigani hölgy, mint Debbie, mindent megold. Beszámolója többet mond el a mai afgánok gondjairól, életéről, mint egy tucat útikönyv. Férfi létemre még én is élveztem - gondolta Csombe.
Egy-két történet visszaköszön, mint ez is, de ez csak azt bizonyítja, hogy az emberek, hál istennek, a világ bármely pontján élnek is, egyformák.
A kelet-európai példa:
Hol van már a tavalyi hó, válaszolta Otylka. Régóta barátnők vagyunk, hisz tudod, hogy nem hagylak cserben! Látod, az én uram hivatalnok a kapitányságon, azok nem olyan agyafúrtak, mint a tanárok meg a költők, és ő sem vett észre semmit, pedig ő is azzal fenyegetett, hogy megöl, ha már volt valakim. Diskurálj vele csak nyugodtan, de vigyázz, hogy egy pillanatra se vedd el a kedvét. Az esküvő előtt gyere el, és majd megmondom, hogyan kell ezt nyélbe ütni."
Aztán a tanár szenteste a karácsonyfánál megkérte Andelka kezét, és nagyböjtkor megvolt a lagzi.
Előtte a menyasszony a barátnőjéhez ment tanácsért. - "Mondd meg a szolgálólánynak, javasolta az, hogy húzzon le egy kis hámot az ürühúsról, adja oda neked, te meg este dobd be az ágyba. Remélem van elég eszed, és a többit nem kell elmagyaráznom. Hiszen költő a férjed!"
Este az ifiasszony úgy is tett. Azt mondta a szolgálólány
Nagyságos asszony, ebben a papírban van az a kis bőr, amit kért. Az meg átvette, és az ágyba dobta.
A tanár meg egész éjszaka boldog volt és szavalt. Reggel felé aludt csak el. Amikor felébredt, megnézte az órát.
Nyolc óra volt, de a hálószobát félhomály borította, mert a függönyöket leeresztették. A férfi egyszer csak azt érzi, hogy valami a vádlijára tapadt. Lehántotta, az ablaknál vizsgálgatta, aztán odament az ágyhoz, és bemutatta a feleségének. Andelka, édes napsugaram, mondd meg nekem, mi ez? Hogy került az ágyba?
Az megpróbált elpirulni és elpityeredett.
Mondtam neked, hogy óvatos legyél, szóltam, hogy hagyjál, kértelek, hogy ne legyél brutális és nyers, hogy ne sírjak a fájdalomtól, de te nem törődtél vele. Ha egyszer valami megreped és leszakad, akkor az kipotyog, ha nincs, ami tartsa. Érted?
A férfi nagyon boldog volt, de azért újra, megvizsgálta azt a valamit. Aztán sóbálvánnyá dermedt.
Értem, ezt mind meg tudom érteni. De a szentekre, hogy lehetett benned, hogy került oda a kladnói vágóhíd pecsétje?
Debbie másként segít, de ugyanolyan furfangosan. Könyve húsz nyelvre lefordított világsiker.
Hogyan jutott Zaratusztra Perzsiából
Londonba? –Csombe feladványa
A tudománytörténet néha legalább olyan izgalmas, mint egy thriller. Zarathusztra híre az ie. V. században keletkezett, nagy becsben tartották, mint a régi idők legnagyobb vallási törvényhozóját, de nem tudták pontosan, mit tanított. A klasszikus ókori világ számára elsősorban matematikus volt, asztrológus és varázsló. Befolyással volt állítólag több filozófusra is Püthagorasztól Platónig. Követői nevéből származik a mi mágia szavunk is.
Az európai reneszánsz aztán újra felfedezte a perzsa prófétát. Úgy tekintettek rá, mint a kereszténység előtti vallásosság elfogadható képviselőjére, Rameau operát írt róla, Voltaire azok között tartotta számon, akik közvetítették Isten természeti törvényét az emberiség felé, Mozart a varázsfuvola c, művében Sarastro jelmezébe bujtatta, kinek két áriájáról Shaw azt mondta, ez az egyetlen zene, amely biztosan helyénvalónak hangzik Isten szájából.
Noha három évszázad értelmisége tisztelte, senki nem tudta pontosan, mit tanított, szent szövegeit nem ismerték, s az indiai kultúráról elfogadták Maculay szavait, ki ezt elintézte annyival, hogy nem áll másból, mint orvosi tantételekből, melyek szégyent hoznának egy angol lódoktor fejére, csillagászatból, melynek hallatán nevetnének egy angol általános iskola lányai, történelmük tele van tíz méter magas királyaikkal, melyek tízezer éven át uralkodtak, földrajzukat pedig melasz-és vajtengerek jellemzik.
Aztán eljutott egy példány a Vendidad egy példányából Párizsba, ahol aranyláncon tartották, nagy becsben tartották, de senki nem értette. Ekkor bukkan fel a XVIII. századi Franciaország legszínesebb kalandorának romantikus élettörténete. A keletkutatás színes regénye.
Abraham Hyacynthe Anquetil du Perron egy párizsi fűszeres fia volt, katolikus, a kor híres történészének nyolc évvel fiatalabb öccse.
A lázadó, forrófejű testvér, ki feltehetően irigyelte bátyja sikereit a forradalom előtti Franciaországban először hébert tanult, majd Utrechtben a helyi püspök segítségével megismerkedett a perzsa és az arab nyelvvel is. Huszonhárom éves korában látta meg az aranyláncon tartott Vendidad-kötetet és azonnal tudta, mit kell tennie, el kell utaznia Indiába, Szuratba, ahonnan a kézirat származik, hogy ő legyen az, aki megfejti és lefordítja a szöveget.
Mindezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. 1754-ben hét évig tartó gyarmati háború tört ki Franciaország és Nagy-Britannia között, amely Észak-Amerikában, Afrikában és Indiában folyt. Ebben az évben csak katonai egységek hajóztak Indiába. Ám az ifjú Abraham számára ez nem volt akadály, nem akart senkinek elkötelezettje lenni, ezért nem beszélt senkinek tervéről, csupán összecsomagolt két zsebkendőt, két inget, két pár harisnyát, matematikai eszközöket, egy héber nyelvű Bibliát és Montaigne egy könyvét, s jelentkezett a kelet felé tartó csapatokhoz, majd közlegényként elindult-egyébként javarészt elítélt bűnözőkből álló egységével, hogy behajózzon. Amint párizsi pártfogói hírét vették tervének, elérték, hogy du Perront leszereljék, évjáradékot adtak neki a könyvtár erőforrásaiból, és gondoskodtak róla, hogy a Duc d' Aquitaine fedélzetén az India keleti partján lévő Pondicherryba, a francia kolónia központjába jusson.
A Franciaországból induló út öt hónapig tartó rémálom volt. Abraham du Perron folyamatosan tengeribetegségben és hasmenésben szenvedett. A hajón kitört a járvány, és több mint százan belehaltak, még a kapitány is. Az ifjú tudós betegen, kimerülten, lesoványodva ért Pondicherryba.
A kikötő India francia fővárosa volt, nyüzsgő élettel, a hajóknak le kellett horgonyozni és az utasokat és az árut csónakkal vitték a partra. Du Perron is így ért Indiába.
Könnyű elképzelni a sápadt, nyúzott, pecsétes és gyűrött ruhát viselő fiatalembert, amint bevezetik M. de Leyrit, Francia India dölyfös főkormányzója méltóságos színe elé. A kettejük közti ellentét megdöbbentő lehetett. Ahogy du Perron láta:
"Sziporkázó kísérete közepén magas, karcsú férfi emelkedett fel fehér kabátban, fején egy láb magas fejdísszel."
Mit kezdjen a kiemelkedő feladatot ellátó birodalmi hivatalnok az előtte megjelent zilált fiatalemberrel, aki nem is úr, de nem is szolga, és hetet-havat összehord valamiféle iratokról, megfejtésekről. A kormányzó zavarodottan fordított hátat látogatójának. Két évig tartott , míg du Perron gyökeret vert itt. Bája, műveltsége, fürge esze és nagylelkűsége segítségével végül sikerült helyet találnia magának a francia gyarmati közösségen belül. Ám a zoroasztriánus kutatása iránti buzgó lelkesedése akadályba ütközött. Mint kiderült, Pondicherryban nem tudja megvalósítani nagyra törő tervét, hogy ő legyen a párszi vallási könyvek első fordítója, mivel a város "túlságosan európai" volt. Megpróbálkozott csatlakozni az ország belseje felé induló katonai felderítőkhöz, azonban nyolc nappal később ismét a városban volt életveszélyes lázzal.
A francia kórházban eltöltött néhány hét után azt gondolja, hogy Bengálban többet tudhat meg a régi perzsa nyelvről. Átkel a tengeren és felkeresi a legfontosabb bengáli francia települést. Heves természetével nem lopja be magát a helyi katonai parancsnok szívébe. Hogy többet tudjon a bengáli nyelvről, el kell, hogy jusson az ezerötszáz kilométerre távolabb fekvő Szuratba. Hiába száll hajóra a Gangeszen, eljut ugyan a félútig, ám a francia-angol fegyverszünet véget ér és a kiújuló ellenségeskedés miatt lehetetlen folytatnia útját a szárazföldön. Ráadásul az angolok ellenőrizték a Bengáli-öblöt. Nem volt más megoldás, mint szárazföldön elmenni le délre, majd végig India keleti partján északi irányba, félig körüljárni az egész indiai szubkontinenst.
Du Perron Francia Bengálból Szuratba vezető útjáról Sir Erskine Perry számol be:
"Pondicherry tíz-tizenkétezer mérföldre volt a bengáli francia teleptől szárazföldön, az utat európai még nem tette meg, május volt, az év legmelegebb hónapja, a közbeeső területet javarészt dzsungel borította, tele tigrisekkel, és az út egyes részein heves csaták dúltak a franciák és az angolok között, ráadásul du Perronnak egyetlen fityingje sem volt, mégis nekivágott, és sikerült is végigmenni a kalandos úton, gyalog, egyetlen hordár kíséretében, aki csekély felszerelését vitte. Május ötödikén vette kezdetét a veszélyes gyalogút, és augusztus tizedikén érte el Pondicherryt, miután izgalmas kalandokon ment át :éhezés, rablók, bebörtönzés és gyilkossági kísérlet. Ppondicherryban találta a bátyját, akit nemrégiben a szurati francia lerakat aligazgatójának neveztek ki, s együtt vitorlásra szálltak a telep felé. Azonban du Perron mahénál, a malabári partokon kiszállt, s innen gyalogszerrel ment a cochini zsidó közösségen, Goán, Ellora barlangjain át Szuratba."
Két évbe tellett megtenni az utat, ám még mindig hosszú út várt du Perronra. Míg megszületik a végeredmény: az összehasonlító nyelvészet megteremtése.
Francia Bengáliától az összehasonlító
nyelvészetig
Du Perron az ezerötszáz kilométeres utat kalandos körülmények közt két év alatt tette meg. Szurat első látásra semmivel sem felelt meg jobban a tudós és kutató igényeinek, mint Bengál. Mindenhol dúlt a viszály: az európai országok képviselői között-közülük ketten, a franciák és az angolok nyíltan háborúztak egymással-, valamint a helyi vezetők és a gyarmatosítók között-még a párszi közösség is megoszlott az újítók és a hagyományőrzők között. Irigység és mohóság okán széthúzás volt a lerakatok között. Mindenki gyanakvással figyelte az ifjú franciát, aki furcsa kéréseivel egészen Bengáltól képes volt idáig eljönni. A portugál misszió vezetője ezt írta: Ez az úriember sok mindent kér, de sem pénznek, sem feljebbvalóitól származó parancsnak nincs nyoma?
Ám a zavaros helyzet éppen du Perron kezére játszott. Bár hónapokig tartó gondos tárgyalásokra volt szükség, amire sikerült megpillantania a régóta keresett szöveget. A holland misszió vezetője elküldött neki egy másolatot Zoroaszter könyvéből, majd érkezett egy perzsa, pehlevi-fárszi szószedet is. Du Perron most már rendelkezett mindennel, amire a feladat elvégzéséhez szüksége volt. Hamarosan elkészítette a szószedet fordítását.
"Az efféle munkákból ez volt az első, amelyet európai ember készített, s úgy vélem az irodalomtörténet fontos pillanata. A dátum Krisztus után 1759. március 24?-írja du Perron."
Du Perron ezután kezd hozzá a Vendidad fordításához, ennek töredékei keltették fel figyelmét öt évvel ezelőtt. Újabb akadályt jelentett, hogy a hagyományőrzők nem avatták be titkaikba, az újítók adnak neki nyelvleckéket, de késleltetek a munkát és az ifjú tudósnak fogy a pénze...
Aztán újabb drámai fordulat következik be és nem sok választja el du Perront, hogy vállalkozása kudarcot valljon.
Du Perron megsértette az egyik francia hajó kapitányát, aki megvádolta az ifjú tudóst, hogy helyi származású feleségének szeretője, és megtiltotta, hogy még egyszer átlépje házának küszöbét. A kapitány felesége terhes lett és fiút szült. Miután a helyi hatóságok szigorúan megfeddték, amiért nem tett semmit a gyerek megkeresztelése érdekében, a kapitány kelletlenül elment a paplakba , hogy megtegye a szükséges lépéseket. Itt találkozott du Perronnal, és felkérte, hogy tartsa a csecsemőt a szertartás alatt. A vonakodó tudós és a felbőszült kapitány közt felmerült a párbaj lehetősége, melyet tiltottak a törvények. A kapitány a paplakban provokálta a tudóst. Az utcán nagy tömeg volt, mintegy négyszáz szemtanú.
Du Perron kardja eltört, a kapitány mellbe szúrta a tudóst, pengéje csak néhány centivel kerülte el a szívet. Du Perron eldobta a használhatatlan kardmarkolatot, és a kapitányra vetette magát, a földre döntötte és lefegyverezte. Ezek után nyugodtan elsétált, hóna alatt a kapitány kardjával, nyomában vérfoltok maradtak az utcán.
A kapitány felkelt, "A kardom! A kardom!" kiáltásokkal megragadta szolgája szablyáját, és du Perron után rohant: még négy alkalommal vadul lecsapott rá, újabb súlyos sebeket ejtett rajta. A tudós ezért a kapitánytól elvett karddal döfött, kiverte ellenfele kezéből a szablyát, egyúttal újabb sebeket szerzett a könyökén és tenyerén. Ezek után eldobta a kardot és elhagyta a helyszínt, kezében törött kardjával. A kapitány felkapta a szabályát, a tudós után rohant, ám alig tett meg száz lépést, összeesett és meghalt. Az eset súlyos volt.
Du Perron eddigre már a francia kolónia összes tagjával - beleértve bátyját - összeveszett, ezért semmilyen segítségre nem számíthatott. Az a veszély fenyegette, hogy a helyi hatóságok letartóztatják és gyilkosság vádjával állítják bíróság elé. Nem volt más választása, franciaként menedéket kért az angoloknál.
Az angolok "a civilizált nemzetek egyetemes gyakorlatára" hivatkoztak és nem adták ki.
Perron megmaradt pénzéből más zoroaszteriánus szövegeket vásárolt és tizenkét hónap múlva helyet kapott az angol Kelet-indiai Társaság egyik hazafelé tartó hajóján.
Nyolc hónapig tartott hajóút, az angol hajón francia foglyok is utaztak, Portsmouthban a hatóságok természetesnek vették, hogy a fiatal francia is közéjük tartozik.
Azonnal vasra verték és a winchesteri börtönbe küldték. Szerencsére akkoriban különbséget tettek a bebörtönözhető katonák és az ellenséges nemzet tagjai között, így elengedték du Perront és engedélyezték, hogy meglátogathassa Oxfordot, ahol összehasonlíthatta az ottani szövegeket a nyolc évvel korábban Párizsba küldöttekkel, amelyek hatására keleti útjára indult.
Perron Aveszta fordítása végül 1711-ben jelent meg. A szakértők érdekeit fenyegette ez a sehonnai, felkapaszkodott fickó, kinek megítélését nagyban befolyásolta a fiatal önérzete, aki bizonyítékok nélkül hangoztatta, hogy lefordított olyan szövegeket, melyek a kor legnagyobb tudósain is kifogtak, ezért Voltaire, de még az enciklopédista Diderot is ellene fordult.
A helyzetet tovább rontotta, hogy az akkori Anglia legfontosabb szakértőjének -William Jones- hazafias dühét is felkorbácsolta néhány keresetlen megjegyzésével. Sir William Jones, korának első számú orientalistája kíméletlen támadást indított du Perron ellen, aki meg sem szólalhatott Angliában, az ismeretlenség homályában maradt és élete végéig néhány centből tengődött, mint valami indiai aszkéta.
Sir William Jones a későbbiekben jogot végzett, elutazott Indiába, megtanult szanszkritül, az indiai vallás ősi nyelvén , a Királyi Ázsiai Társaság alapítója lett, elnöke, majd lovagi címet kapott.
Teltek-múltak az évek. Egy napon Sir William az egyik perzsa klasszikust fordította, amikor megpróbálta megérteni az egyik szó jelentését, kísérletet tett du Perron fordításának szójegyzékével és valami szerfölött furcsa dolgot tapasztalt az egykor nagyon elmarasztalt du Perron munkájával kapcsolatban.
Olyan szavakat látott, amelyek egyértelműen csak a szanszkritből eredhettek.
Mivel du Perron nem tudott szanszkritül, ez azt jelentette, hogy a szójegyzék mégis hiteles.
Mindennek segítségével Sir William megdöbbentő végkövetkeztetésre jutott Ázsia nyelveinek fejlődését illetően, feltételezte, hogy mind a gót, mind a kelta eredetét tekintve azonos a szanszkrittal, az elhamarkodott tudós emléke mindörökre fennmarad, mert megteremtette az összehasonlító nyelvészet tudományát.
A du Perron segítségével Európába került zoroasztriánus szövegek hitelességét az 1820-as években bizonyították be, s ma már mindenki elfogadja, hogy Európa és Irán nyelveinek nagy része, akárcsak az Indiában beszélt nyelvek legalább fele egyetlen, indoeurópai beszédváltozatból fejlődtek ki.
Csombénak csak három nap áll rendelkezésére és megérkezik a magyar küldöttség. A Shakespeare művet akarja előadatni, csakhogy a próbán Lőrinc pap leharapta Mercutió bal lábát. Csombe emberfölötti erővel írja át a művet és dramaturgizál. Rájön, hogy a kannibalizmusról csak nemrégiben leszokott népe erkölcsének védelmében mellőznie kell az erőszakos jeleneteket. Ezért kihagyja Rómeó és Júliából a két család viszályát, a párbajokat, Mercutió és Tibald halálát, kihagyja magukat a szereplőket is, kimarad Lőrinc bafrát, a méreg és a kriptajelenet. Egyedül a dadust hagyja életben, aki hosszasan monologizál. Aztán a büfében, az előadás szünetében Csurka István megdicséri Csombét, hogy mennyire sikerült eltalálni a szereposztást Moldova Györgynek a magyar szövőiparról szóló dramatizált művében.
Beszámoló a kongói operaházból
Kiküldött tudósítónk:Csombe
Különös a csend, az egész előcsarnok üresen tátong, a nézőtéren egyetlenegy kongói lelket sem látunk. Minden makulátlanul tiszta, a karfák csillogóra suvickolva, de sehol senki. Hatalmas egy épület, legalább négyezer férőhelyes. Megszámlálhatatlan páholy, erkély, karzat. És teljesen üres.
Eltelik tíz perc, de másfél órának tűnik.
A terem kezd megelevenedni, hamarosan többen leszünk, mint a jegyszedők és megpróbálhatjuk rávenni őket, hogy tartsák meg az előadást.
Mozgolódás a zenekari árokban. Felbukkan egy zenész, hatvanéves lehet, szemüvege csúnyán elgörbült, nyakkendőt nem visel, vastag pulóverben van. A hegedűlábat tíz percig állítgatja.
Újabb két zenész jelenik meg a zenekari árokban, egyikük próbaképp belefúj a klarinétjába, a másik újságot olvas. Most megjelenik három vagy négy zenész. Hangolnak, de szinte rá se hederítenek a többiekre. Talán száműzetésüket töltik itt? Az egyikük ismeretlen okokból szmokingot visel. Biztosan most érkezett Moszkvából és még nem ismeri a határvidék szokásait.
A zenészek egyre lármásabban hangolnak, és ez is jobb, mint a semmi. Hirtelen, mintegy az adott szóra abbahagyják, összeszedik a hangszereket és kisétálnak a színpad alatti ajtón. Ennyi lett volna az egész?
Inge sír a nevetéstől (Inge az író felesége - Kerekes Tamás), mintha kezdődő hisztéria jeleit fedezném fel magunkon. Egyikünk sem tud úgy megszólalni, hogy ne kezdjünk el vihogni.
Halovány kísérlet a lázadásra - a közönség tapsolni kezd. Negyed kilenc van.
Elhalványulnak a fények, teljes a zenekar, a művészek a nagyérdemű közönséget méregetik. A karmesterből elcsigázott sóhaj szakad fel, és figyelemreméltó, pattogós nyitánnyal indít. Az erkélyen összeütődik egy tenyér.
Felhúzódik a függöny. Egy kartonpapír sátor előtt arab külsejű törzsfőnök ül alattvaló társaságában. Dühösnek látszik és baritonban énekel. A többiek csitítgatják. De ő makacs, nem kér a nyugtató szavakból. Muszorgszkíj keveredik Csajkovszkíjjal, ezt olykor átszövik Rimszkíj-Korszakov dallamai. Ha valaki nem figyel a történetre, akkor is tudhatja, hogy mindjárt megjelenik a törzsfőnök lánya. És így is történik. Gyönyörű lány, de énekelni nem tud. Ki lesz a hős? Felbukkan két vagy három ifjú gazember, és azonnal látni lehet, hogy melyikük a hős, mert ő a legalacsonyabb, középen áll, és ha rámutat valakire, akkor néhány centit az adott irányba csúszik; ha a többiek mutogatnak, ők nem mozdulnak. Szépen lassan mindannyian ellenszenvesebbekké válnak, amint az üres széksoroknak bohóckodnak. Micsoda ragyogó álmokat dédelgethettek valaha! Ez az opera borzasztóan nehéz darab. Maga Viktória királynő is elismeréssel szólt volna a tiszta érzelmekről, a szárnyaló muzsikáról. Az egész olyan művészi. Biztosan akad legalább néhány ember ebben a városban, akik egy pincében rejtőzve azért még játszanak valami vonós hangszeren és nem egy kijelölt bizottság előtt énekelnek egymásnak. Egyetlen dolgot mondhatok :a közönség bojkottálta ezt az operaházat. Hajlandó volt kockáztatni- és nem jött el. Végre valami szívmelengető, mindenkire érvényes megállapítás. Mint ahogyan egy bronxi pénztáros mondta egyszer: "Nincs a földön olyan erő, ami megakadályozhatná a közönséget, hogy otthon maradjon."
Az író szomszédja
Kunyhója, ahogyan mondani szokás, úgy bűzlött, mint egy agglegény pénteken, kerozin, verejték és kutyaszőr szaga terjengett mindenhol. Többször megesett, hogy amikor bekopogtattam hozzá, mélyen aludt szendergő kutyája, Ella mellett, ez a jószág maradt meg a három kutyája közül, szerinte a többit Waterbury-ből érkezett vadászok lopták el. Miután felébredt, kikászálódott az ágyból, felráncigálta a harisnyáját, és mint akit megdöbbent a látvány, rárivallt a kutyára, azonnal takarodjék le a fekhelyéről. A szuka ilyenkor felpislantott az egyik szemével, megmozdította az egyik lábát, aztán nyugodtan aludt tovább; Bob századszor is megcsóválta a fejét és mindössze annyit mondott: "Hát, látja, csak a jó kutyáimat lopták el", és úgy bámulta Ellát, mintha az ő hibája lenne az egész.
Utolsó kommentek
Swift szerény javaslata
Idegenszó-tár
Idegenszó-tár
Idegenszó-tár
Idegenszó-tár